A helyzet jelenleg úgy áll, hogy mind a főváros, mind az Országgyűlés dönthet az olimpia pályázat leállításáról. A főváros azért, mert ő a pályázó és ő lenne a rendező város, az Országgyűlés meg azért, mert teljes egészében a központi költségvetés biztosítja ehhez a forrást. Az országgyűlési hatáskör megléte ellenére is kérdés azonban, hogy lehetne-e egyáltalán, illetve lehetne-e a NOB szeptemberi limai döntéséig országos népszavazást tartani az olimpiarendezésről.

Bár az olimpiai pályázat azonnali visszavonása is benne lehetett a pakliban, a kormánypártok egyelőre mégis inkább kivárásra játszanak a Momentum Mozgalom több ellenzéki párt támogatásával és váratlan választói aktivitással kísért fővárosi népszavazási kezdeményezése után kialakult helyzetben. Ez viszont nem magyarázat a kormánypárti politikusok szokatlanul széteső megszólalásaira, amelyek közül Bánki Erik tegnapi, országos olimpiai népszavazást belengető nyilatkozata viszi eddig a prímet.

„Ha népszavazást kell majd kiírni az olimpiáról, akkor annak a népszavazásnak országosnak kell lennie, mert a nemzeti költségvetésből költenénk a beruházásokra, az pedig mindenkire tartozik. Nem lehet szétválasztani a kormányt és a Budapestet ebben az ügyben, mert a kiadásokról a kormány dönt.” – mondta az ATV Egyenes beszédben az Országgyűlés Gazdasági bizottságát elnöklő Bánki.

A kiadásokról ugyan valójában nem a kormány, hanem az Országgyűlés dönt (amit, ha nem mondták meg Bánkinak, akkor az pozíciójánál fogva elég kellemetlen), de ettől még az – Tarlós Istvánt idézve –

tény, hogy „nem csak a főváros ügye a 2024-es olimpia rendezése”.

Ki miről dönthet?

A tisztánlátás végett szedjük össze, hogy kik és milyen döntéseket hoztak eddig az olimpiai pályázatról, hiszen bármilyen népszavazás szükségképpen csak ezen döntések megváltoztatására irányulhat.

1. A Fővárosi Önkormányzat 2015 júniusában döntött a pályázati szándéknyilatkozat beadásáról, amelyet aztán Tarlós István főpolgármester a Magyar Olimpiai Bizottsággal közösen, július elején küldött meg a NOB-nak. Ez a feladatmegosztás adottság minden pályázó számára, hiszen az Olimpiai Charta 33. §-a alapján „bármely város az Olimpiai Játékok rendezési jogáért benyújtott jelentkezését a város országának Nemzeti Olimpiai Bizottsága hagyja előzetesen jóvá”, és „a  város illetékes közhatalmi hatóságai” nyújtják be a nemzeti olimpiai bizottsággal együtt.

Ugyanígy a fővárosi önkormányzat döntött a pályázat (helyesebben a pályázati eljárás első körös dokumentációja) benyújtásáról 2016 januárjában, majd meghozta a dokumentáció második körének benyújtásához szükséges döntéseket szeptember végén, végül idén januárban, már a momentumos aláírásgyűjtés alatt döntött a harmadik körös dokumentációhoz kapcsolódó kérdésekről (egyes, korábban kijelölt versenyhelyszínek módosításával együtt). Utóbbi döntésekhez is szükséges volt ugyanakkor a MOB egyetértése, mivel az Olimpiai Charta  szerint „a jelentkezést a NOB szervezetéhez történő beérkezésétől számítva, a jelentkező város országának Nemzeti Olimpiai Bizottsága felügyeli, és egyetemlegesen felel a jelentkező város jelentkezésével kapcsolatos tevékenységéért, illetve a körülményekre tekintettel a város Olimpiai Játékok rendezéséért benyújtott pályázatáért”.

A pályázat visszavonásáról érthető módon sem a Charta, sem a NOB Végrehajtó Bizottsága által az adott pályázatra meghatározott részletes szabályok nem rendelkeznek, de ettől még

a benyújtott pályázat visszavonható, és a döntési folyamat különböző szakaszaiban számos pályázatot vissza is vontak már.

Mivel a pályázó város Budapest, logikusan a Fővárosi Önkormányzat dönthet a visszavonásról, ahogyan az a Momentum népszavazási kérdésében is szerepel. A fenti, a nemzeti olimpiai bizottság pályázatért való felelősségére vonatkozó rendelkezést az index amúgy alapos mai cikke úgy értelmezi, mintha a MOB a főváros helyett saját maga dönthetne a visszavonásról. Ez azonban több okból sincs így: egyrészt a pályázat felügyelete (az angol eredetiben „supervise” szerepel) nem jelenti a pályázat feletti egyedüli rendelkezést, az egyetemes felelősség pedig pont azért egyetemleges, mert a pályázó városé mellett (és nem ahelyett) érvényesül. Gyakorlati jelentősége annyiban kevés ennek a kérdésnek, hogy az olimpiai pályázat nem egy egyszeri aktus, hanem egy komplex folyamat, ami a korábban tett, a helyszín biztosításától az átláthatósággal vagy a környezettudatossággal kapcsolatos NOB-célkitűzések biztosításáig terjedő vállalások fenntartását és folyamatos közreműködést feltételez a pályázó város részéről. Ha a főváros akár csak egyetlen korábban megtett vállalását visszavonja vagy a továbbiakban nem vesz részt a pályázati folyamatban, akkor annak hatása pontosan ugyanaz lenne, mint a pályázat formális visszavonásának.

Tehát ha egy város kifarol a rendezésből, akkor a nemzeti olimpiai bizottság nincs abban a helyzetben, hogy vitatkozzon vele a pályázat visszavonásáról.

2. Olimpiát az adott állam támogatása nélkül nem lehet rendezni. Maga az Olimpiai Charta is megköveteli, hogy a „rendező város országának Kormánya köteles kötelezettségvállalási okiratot benyújtani a NOB szervezetéhez, amelyben a nevezett Kormány vállalja, hogy az ország, valamint az ország közhatalmat gyakorló szervei eleget tesznek az Olimpiai Charta rendelkezéseinek, és tiszteletben tartják azokat”.

Ennél azonban az egyedül az olimpiai szervezésének, de még a pályázatnak a költségeit is fedezni nyilvánvalóan képtelen fővárosnak jóval erősebb állami elköteleződésre volt szüksége.

Tarlós István valószínűleg éppen azért nem érzi a fővárost hivatottnak arra, hogy egyedül döntsön a pályázat lefújásáról, mert nem az ő pénzét költik.

Az Országgyűlés a XXXIII. nyári olimpiai és XVII. nyári paralimpiai játékok pályázatáról és rendezéséről szóló 2016. évi LVIII. törvénnyel ugyanis – amellett, hogy megadta a NOB-nak szükséges, szellemi tulajdonnal kapcsolatos garanciákat, az olimpiai beruházásokat kivett minden rendes építésügyi és területrendezési szabály alól és a Budapest és a MOB 50-50%-os tulajdonában lévő Budapest 2024 Zrt.-t tette meg a pályázat előkészítése felelősének – tett egy igen nagyvonalú állami vállalást. A törvény 42. §-a szerint – bár törekedni kell a lehető legtöbb adomány és külső támogatás bevonására, de –

az Olimpiai és Paralimpiai Játékok pályázatához és rendezéséhez szükséges forrásokat a központi költségvetés biztosítja.

Az állam tehát nem egyszerűen garanciát vállalt a kiadásokra, hanem a törvény alapján ő maga fizeti meg azokat. Természetesen akár a törvény egészének, akár ezen egyetlen rendelkezésének a hatályon kívül helyezése éppen úgy a magyar olimpiai pályázat végét jelentené, mint a főváros visszatáncolása.

A helyzet jelenleg tehát úgy áll, hogy mind a főváros, mind az Országgyűlés dönthet az olimpia pályázat leállításáról. A főváros azért, mert ő a pályázó és ő lenne a rendező város, az Országgyűlés meg azért, mert teljes egészében a központi költségvetés biztosítja a forrást.

Lehet-e országos népszavazást tartani az olimpiarendezésről?

Elsőre nem látszik, hogy mi lenne a kormánypártok számára a politikai haszna annak, hogy nem a fővárosi választópolgárok, hanem az összes választópolgár döntene a kérdésben.

A pályázat sikeréhez a fővárosi választói közhangulat visszafordítása mindenképpen szükséges (hiszen a NOB az adott városban készült közvélemény-kutatásokat figyeli), emellett egy országos népszavazással megakadályozni sem lehet a már a maga útján haladó, a kezdeményezők által már vissza sem vonható fővárosi helyi népszavazást. Más esetben működne ugyan, hogy az Országgyűlés (és a népszavazás) egyszerűen elvonja az önkormányzattól az adott kérdés eldöntését, így aztán mire kiírható lenne, addigra okafogyottá is válna a helyi szavazás. Itt azonban a játéktér a kormány számára is adott: az Olimpiai Charta már idézett szabályaiba ütközne, ha a népszavazás eredményeként meghozott országgyűlési döntés  bármilyen formában elvonná a főváros (és a MOB) döntési jogköreit. Közvetlenül az olimpiarendezés támogatására tehát biztosan nem lehetne országos népszavazási kérdést feltenni, így jogi értelemben egy országos népszavazási kezdeményezés sem tudja kiütni a nyeregből a Momentum kezdeményezését.

Az egyetlen szembeötlő előnye az országos népszavazásnak így a kormány részéről az marad, hogy maga is kezdeményezheti, ahogyan ezt tavaly a kvótanépszavazás esetén meg is tette. Ugyanakkor, ha lehet ilyet még mondani épp a kvótanépszavazás ezer sebből vérző kérdésének az átengedése után: nem lenne könnyű helyzetben az, akire a kérdés megszövegezését osztják.

Arra ugyanis már született kúriai döntés Erdélyi Katalin átlátszós újságíró korábbi kezdeményezése alapján, hogy egy, az olimpiatörvény hatályon kívül helyezésére vonatkozó kérdés nem egyértelmű. Azért nem az, mert a törvény címe miatt azt a megtévesztő látszatot kelti a választókban, hogy közvetlenül az olimpiai pályázat visszavonásáról szavaznának, márpedig a Kúria szerint – szemben egyébként Bánki Erik bevezetőben idézett érvelésével is – a pályázati eljárás a törvény hiányában sem ütközne akadályba, változatlanul folyhatna tovább.

A kormánynak tehát anélkül kellene az olimpiai pályázat állami támogatásáról megszavaztatni a választópolgárokat, hogy azt a látszatot keltené bennük, hogy a szavazás az olimpia pályázatról szóló döntés lenne. Ez szép feladat.

Legalább ennyire nehezített terepet jelent az időtényező is, amit viszonylag jól lehet becsülni a kvótanépszavazás alapján. Tavaly a kormány február 24-én nyújtotta be a kérdését, amelyet az NVB lényegében azonnal (február 29-én) hitelesített, a szintén gyorsan eljáró Kúria azonban így is csak május 3-án döntött a jogorvoslati kérelmekről. Az Országgyűlés szintén azonnal, május 10-én döntött a népszavazás elrendeléséről, azonban az ezzel szembeni jogorvoslatról az AB így is csak június 21-én döntött, így Áder János ezt követően, július 7-én tűzhette ki a népszavazást. Ennél gyorsabban idén sem menne, így

a NOB szeptember 13-i döntését megelőző szavazáshoz már a napokban be kellene nyújtani a kérdést,

és még így is viszonylag rövid lenne – és teljes egészében nyárra esne – a kampányidőszak. Ez viszont a kormány eddigi kivárási stratégiájával nincs összhangban.