A szocialista államjog diadala

A Kormány tegnap benyújtotta az Alaptörvény hetedik módosítására irányuló javaslatot. A Kúria választási ügyekben is ítélkező bíráinak megleckéztetésén kívül a tervezet nem egyéb, mint politikai kommunikációs lózungok gyűjteménye, amely ténylegesen nem változtatja meg a fennálló közjogi állapotokat. Bírákkal szembeni megtorlás alkalmazása és jogi tartalom nélküli frázisok puffogtatása: üdvözöljük az olvasót a szocialista államjog világában.

Két évvel ezelőtt, a kvótanépszavazás után már nekifutott egyszer a kormányzat az Alaptörvény hetedik módosításának. Megírtuk már akkor is, hogy a tervezet nem változtat az uniós jog és a magyar alkotmány 2004 óta fennálló viszonyán, illetve éppenhogy teljes mértékben kompatibilis a kötelező menekültkvóták bevezetésével. A mostani tervezet idevágó pontjaival kapcsolatban ezért csak ismételni tudjuk magunkat: a magyar közjog (összhangban az európai fősodorral) eddig sem ismerte el az uniós jog elsőbbségét a magyar alkotmánnyal szemben. Az immár tizennégy éve hatályos “csatlakozási klauzula” két korlátot is tartalmaz jelenleg is az Európai Unió jogával szemben, így az eddig is gátját képezte az ultra vires (például az alkotmányos önazonosságot sértő), illetve az alapvető jog lényeges tartalmát sértő uniós jogi aktusok magyarországi alkalmazhatóságának. A kötelező menekültkvóta terve pedig mindösszesen azt jelenti, hogy a menedékkérelmeket nem az unió frontországainak (elsősorban Olaszországnak és Görögországnak) kell elbírálnia, hanem kvóta szerint az egyes tagállamok menekültügyi hatóságai döntenek azokról. A javasolt módosítás ez utóbbi eljárási szabályt erősíti csak meg, éppen ezért nem is képezné akadályát a kötelező menekültkvóták bevezetésének.

A javaslat a menedékjogra vonatkozó alaptörvényi szabályokat ki kívánja egészíteni azzal, hogy bíróság előtt kikényszeríthető alanyi jogként nem illeti meg a menedékjog azt a menekülőt, aki olyan országon át érkezett Magyarországra, ahol nem üldözték, illetve annak közvetlen veszélye sem áll fenn. Ez azonban egyáltalán nem újdonság: a ma hatályos Alaptörvény is csak akkor biztosítja alanyi jogként a menedékjogot, ha a menekülőnek sem a származási országa, sem más ország nem nyújt védelmet. Könnyen belátható, hogy az az ország, ahol a menekülőt üldöznék vagy az üldözés közvetlen veszélyének lenne kitéve, nem nyújt számára védelmet. Értjük persze, hogy azt próbálja minden eszközzel aládúcolni a kormányzat, hogy a Szerbián át érkező menedékkérők esetén ne kelljen érdemben lefolytatnia a menedékjogi eljárást. Ehhez azonban semmi szükség erre a módosításra, mivel a biztonságos harmadik országból érkezők menedékjogi kérelmének visszautasítására mind a hatályos törvények, mind a uniós jog lehetőséget adnak.

A Kormány azt is javasolja a tervezetben, hogy a rendőrség Alaptörvényben rögzített alapvető feladatai egészüljenek ki “a jogellenes bevándorlás megakadályozásában” való részvétellel. A magunk részéről nem tudunk elképzelni olyan jogellenes bevándorlást, ami legalább a közrendet és az államhatár rendjét ne sértené, ezek védelme pedig ma is a rendőrség alkotmányi szintű alapvető feladata. A fennálló közjogi status quón ezért ez a módosítás sem változtat érdemben.

A legnagyobb visszhangot a tervezettel kapcsolatban eddig a gyülekezési jog korlátozásának szándéka váltotta. A javaslat kifejezetten a véleményszabadság és a gyülekezési szabadság korlátjaként kívánja nevesíteni a magán- és családi élet, valamint otthon tiszteletben tartásához való jogot. Ezzel azonban ténylegesen nem változtat a hatályos alkotmányos kereteken: az emberi élethez való jog és a kínzás tilalma kivételével egyetlen alapvető jog sem korlátozhatatlan. Két alapjog kollíziója esetén a konkrét ügyben, annak összes körülményei alapján, arányossági mérlegeléssel kell a jogalkalmazónak eldöntenie, hogy melyik alapvető jognak kell engednie. A véleménynyilvánítás szabadságával kapcsolatban kiterjedt alkotmánybírósági és rendes bírósági esetjog van erre a mérlegelésre, például következetes a gyakorlat abban, hogy a politikusok magánéletére vonatkozó közlések – ha azoknak nincs a közéleti vita körébe tartozó eleme – nem élvezik a véleményszabadság kiemelkedő alkotmányos védelmét. Az Alkotmánybíróság a gyülekezési joggal kapcsolatban korábban éppen arra hívta fel az Országgyűlést a ma hatályos Alaptörvény alapján, hogy ennek az alapjogi mérlegelésnek a részletes szabályait törvényben határozza meg – amit egy alkotmányi szintű deklaráció nem is tud pótolni. Önmagában ez az alaptörvényi módosítás nem is szolgálhat egy tüntetés betiltásának alapjául, a gyülekezési törvényben pedig ettől függetlenül meg lehet, sőt az AB által megállapított mulasztás miatt meg is kell teremteni a konkuráló alapjogok közötti konfliktus feloldásának részletes szabályait. Valószínűleg nem járunk messze a valóságtól, ha azt feltételezzük: a miniszterelnököt hihetetlenül (még azt sem vonjuk kétségbe, hogy hátsó szándék nélkül) zavarhatták a háza környékén tartott tüntetések, most pedig az alkotmányozó többség birtokában ezt a frusztrációját akarja levezetni. Paradox módon a tervezet azonban könnyen ellentétes hatást érthet el, mivel az Alaptörvény VI. cikkének javasolt új (2) bekezdése csak intézményvédelmi kötelezettségként tételezi az otthon nyugalmának védelmét, márpedig az alapjogi mérlegelésben az intézményvédelmi kötelezettség kisebb mértékben szolgálhat a véleményszabadság és a gyülekezési jog korlátjaként, mint egy alanyi jogosultság.

A javaslat módosítani kívánja az Alaptörvény egyik (a valódi alkotmányjogi panasz mellett szinte az egyetlen) nagy vívmányát: az objektív teleologikus jogértelmezést előíró alkotmányi szabályt. Szép eredményei voltak eddig ennek a rendelkezésnek: a bíróságok a törvény betűjének követése mellett egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a törvény szellemének követésére, vagyis arra, hogy a jogszabályok szó szerinti értelmezésén túl azoknak a józan ész, a politikai közösség erkölcse és a gazdaságosság szerinti tartalmat tulajdonítsanak. A kormányzat láthatóan mindezt a saját akaratvezérelt működésének korlátjaként fogta fel, ezért erőlteti mindenáron hogy kvázi kötelezővé váljanak a legtöbbször minősíthetetlenül elnagyolt és színvonaltalan miniszteri indokolások is. Szinte visszhangozhat a fülünkben a szocialista államjog nagyjainak méltatlankodása: hát hogy jön ahhoz egy bíró, hogy a nép választott képviselőinek akaratát csak úgy elkezdje maga értelmezgetni. Pedig a jogállam alapvető kérdéséről van szó: emberek és az ő politikai akaratuk uralkodik-e a közösség felett, vagy az autonóm jogi norma határozza meg az együttélés szabályait. Mindenesetre ha törvényjavaslatok indokolásainak kidolgozottságát és a kormánbyzat kodifikációs teljesítményét összevetjük a bírák felkészültségével, olyan nagyon nagy ijedtségre azért nincs okunk.

A legnagyobb hatású módosítási szándék a tervezetben minden bizonnyal az elkülönült közigazgatási bírósági szervezetrendszer felállítása. Ezen a blogon már kifejtettük, hogy egyáltalán nem vagyunk ellenségei a közigazgatási bíráskodás továbbfejlesztésének. Itt azonban szó sincs erről: a kormányzat szimplán a Kúria közigazgatási ügyszakos bíráin kíván bosszút állni. Az igazságügyi miniszter eredeti javaslata egyáltalán nem szólt arról, hogy a Kúria megszűnne a bírósági szervezetrendszer legfőbb szerve lenni: a Közigazgatási Felsőbíróság eredetileg a Kúria alatt helyezkedett volna el a szervezetrendszerben. Most viszont az a kormánytöbbség, amelyik hat éve még megszüntette a Legfelsőbb Bíróság önálló közigazgatási kollégiumát, illetve még két éve sem kívánta a Kúria feladatkörét megváltoztatni, hirtelen ráébred arra, hogy teljesen önálló legfelsőbb közigazgatási bíróságra van szükség. Ez a lépés semmi másra nem jó, mint hogy a szakmailag túl autonóm kúriai közigazgatási ügyszakos bíráktól megszabadulhasson a kormánytöbbség, ezért nehéz másként tekinteni erre a javaslatra, mint a választási bíráskodás miatti politikai bosszúállásra. Ilyen mértékű politikai bosszúállásra a felsőbírósági bírákkal szemben pedig talán utoljára az 1956-os forradalom utáni megtorlás idején volt példa.

Összefoglalva a hetedik alkotmánymódosítás részben nettó politikai-hatalmi számítás végrehajtását szolgálja, részben pedig normatartalom nélküli, politikai kommunikációs lózungokat emel az Alaptörvénybe. Ismerős ez a hozzállás: a szocialista államjog volt az, amelyik az alkotmányt ideológiai dísznek és a hatalmi eszközök érvényesítése terepének tekintette.  Minél több, a hetedik alkotmánymódosításhoz hasonló lépést tesz a kormánytöbbség, annál kevesebb esélyt hagy arra, hogy az Alaptörvény ne pusztán a NER pillanatnyi lenyomata legyen.  Mert minden hatalomnak vége lesz egyszer, csak nem mindegy, hogy a legalitás folytonossága mellett, vagy sem.