Nem (volt) elég viszont ennyi idő arra, hogy az áramszolgáltatók áraikban a változást a számlázási időszak előtt meghirdetve tudják érvényesíteni. Ennek megfelelően arra sem volt elég, hogy a fogyasztók a változásról értesüljenek, és ha az emelkedő ár őket erre sarkallná, fogyasztásukat még idejében mérsékeljék. Így természetesen arra sem volt esélyük a fogyasztóknak, hogy az egyébként a szolgáltatók versenyén alapuló árampiacon – a szolgáltatónként eltérő mértékű – áremelkedésre tekintettel még annak bekövetkezése előtt máshova szerződjenek. Márpedig a mindezekhez szükséges felkészülési idő biztosítása nem kedves gesztus az állam részéről, hanem egy jogállam működésének a minimuma. Annak pedig természetesen nincs semmi jelentősége, hogy az energetikai szaksajtót olvasó fogyasztók számíthattak-e rá, hogy valamikor mostanában lesz valamekkora áremelkedés, ugyanis ezek alapján a fenti, amúgy a jogszabály-módosításból rendesen következő események nem történhettek meg.

A Kormány – bár tudja, hogy szükség lenne rá, hisz a kormányprogram hivatkozza és korábban a mai kormánypárti politikusok is keményen kérték számon – lényegében nem alkalmaz értékelhető hosszúságú felkészülési időt a jogalkotásban.

Azt értjük, hogy miért nincs felkészülési idő akkor, amikor valójában nem is jogi szabályozás a cél, hanem a viszonyok utólagos rendezése (pl. a válságadók esete), hiszen itt a felkészülés lehetősége a jogszabály célját zárná ki. Ilyenkor az alkotmányossági követelmény figyelmen kívül hagyásának egyértelmű haszna van.

Értetlenül állunk viszont azelőtt a jelenség előtt, hogy miért rombolja a központi jogalkotás a jogrendszer kiszámíthatóságát azzal, hogy most már visszatérően és komoly ügyekben akkor sincs idő felkészülni, ha a cél elvben az, hogy az emberek megváltoztassák a magatartásukat (pl. a magán-nyugdíjpéztári tagdíjbefizetések őszi átirányításának egynapos visszamenőleges alkalmazású, a médiatörvény félnapos vagy a hajléktalanok közterületen tartózkodásának szankcionálását lehetővé tevő törvény tél közepi, néhány hetes időközzel történt hatálybaléptetése). Néha már olyan, mintha a Kormány kifejezetten meg szeretné nehezíteni a címzettek dolgát, mert vicces látni, hogy mindenkit hogy összezavar egy azonnali jogszabálymódosítás. Nyilván esetenként a gyors változás igénye, az eredményes fellépés kommunikációs igénye eredményezi a felkészülési idő mellőzését.

Valószínűnek tartjuk ugyanakkor, hogy a legtöbb esetben – és talán ez történt az áramárnál is – a hatálybaléptetés módjának esetenkénti átgondolását és ellenőrzését szimplán nem tartja fontosnak a kormányzat: ha az amúgy sem egyszerű döntési íveken végiggördülő politikai döntések még éppen időben születnek, az adminisztratív lejátszásra akkor sem hagynak időt (vagy nem tudják, hogy az még szükséges), és senki nem mer szólni, hogy vegye már előre az aláírómappában a köztársasági elnök, a miniszterelnök vagy a miniszter azt, ami sürgős. Vagy ha ez már nem megoldás, akkor senkinek nincs kedve vagy mersze azzal visszamenni a politikához, hogy „sajnos a február 1-je már nem fog menni (minthogy Önnél állt az anyag ugye két hetet…), 15. lenne”.

Ha viszont az utóbbi helyzet áll fenn, akkor jó lenne a határidő-figyelésre ráállítani egy embert. Behozná az árát. Kiszámlázott könyvelői és jogászi munkaórában, meg nem fagyott hajléktalanban és el nem használt áramban számítva mindenképpen.