Sok kérdésben alappal aggódhatunk amiatt, hogy a magyar alkotmányos rendszer képes-e jogállami mederben tartani a politikai folyamatokat. Az Alkotmánybíróság váratlanul nagy sajtófigyelmet kapott hétfői, egy valótlan fideszes kampányállítás miatt benyújtott szocialista választási kifogás elutasítását rendben találó döntése azonban pont nem tartozik ezek közzé. Nem, nem lehet mostantól következmények nélkül bármit hazudni egy kampányban, bár az is biztos, hogy nem a választási bíráskodás fogja kivakarni a politikai kampányokat abból a mocsokból, amiben jelenleg fetrengenek.

A Fidesznek van tizenegy jelöltje tizenegy különböző mezben. Kamujelöltekkel és az ellenzéki szavazók megosztására készülő kalandorokkal állt fel a Fidesz-csapat.

A cég vezetői között ott ült Pad Ferenc. Pad Ferenc dolga az lett volna, hogy megakadályozza a vörösiszap-katasztrófát, de ő semmit sem tett.

Az Ön képviselője, Tuzson Bence 2014 óta egyszer ejtette ki Fót nevét az Országgyűlésben.

Az elmúlt évben több mint kétmilliárd forint értékben történt intézményfelújítás ebben a városban, amelyet a székesfehérvári ellenzék soha, soha nem támogatott.

A fenti négy, az elmúlt öt év különböző választási kampányaiban elhangzott kijelentés között annak ellenére sok közös van, hogy kettő a kormánypárti, kettő pedig ellenzéki jelöltek kampányüzeneteiben hangzott el. Egyrészt mind a négy a közvetlen politikai ellenfelekre vonatkozó olyan tényállítás, ami az adott esetben könnyen cáfolható volt, de minimum lehetetlen volt azt bizonyítani. Másrészt az ehhez hasonló, az ellenfelet valahol a sarkos vélemény, a csúsztatás és a nyílt hazugság határán minősítő megszólalásokból politikai oldaltól függetlenül tizenkettő egy tucat a magyar politikában kampányban, de kampányon kívül is. Harmadrészt – és ezért kerültek éppen ezek ebbe a bejegyzésbe – mind a négy kapcsán az Alkotmánybíróság mondta ki, hogy azokkal a választási jogorvoslatot elbíráló választási bizottságoknak és a választási bíráskodást végző bíróságoknak nincs dolga.

Az idézett utolsó, egy szeptember 4-én közzétett székesfehérvári fideszes kampányfilmben elhangzott állítás nyomán született hétfőn az az alkotmánybírósági határozat, amelyről a először a hvg.hu számolt be azzal a felütéssel, hogy „megengedhető a kampányban, ha valaki nem mond igazat”, de még a döntés visszafogottabb sajtóinterpretációi is abból indultak ki, hogy az AB döntésével valami megváltozott. Pedig már ez is tévedés: ennek az ügynek a Fidesz javára történt eldöntése, ahogy azt amúgy már az AB által rendben talált határozatot hozó Győri Ítélőtábla is felismerte,  a nagyon hasonló tényállás alapján született tavalyi Tuzson-féle döntésből közvetlenül következett. Itt is, ott is jegyzőkönyvekkel volt cáfolható az állítás, mégis arra jutott az AB, hogy – szigorúan a választási bíráskodásnak a felek közti, kampányban intenzív politikai vitát szabadabban engedő keretei közt – ezeket a formailag persze cáfolható állításokat nem szó szerint, tényállításként, hanem tartalmuk szerint, politikai véleményként kell értelmezni. Egészen pontosan

ha a megnyilatkozásnak a közügyek vitája, kiváltképp a kampány sajátosságaira tekintettel észszerűen tulajdonítható olyan jelentés, amely szerint a közlést a választók az érintett múlt- vagy jövőbeli politikájára vagy a jelölt alkalmasságára vonatkozó politikai véleményként (nem pedig szó szerint) értelmezik, akkor a közéleti vita legintenzívebb szférájának szabad alakulása érdekében ebből kell kiindulni.

Az értelmezési zavart éppen az okozza, az Alkotmánybíróság tudatosan lazítja a támadott fél jogainak védelmét, és formailag ezt valóban úgy teszi meg, hogy tényállítást tekint véleménynek. Ezt azonban nem parttalanul, hanem az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatával teljes összhangban, és messze nem minden kampányközlésre kiterjedően teszi meg. A strasbourgi gyakorlat szerint ugyanis választási kampány idején a közéleti vita részeként a túlzó, sarkított közlések is megengedettek, akkor is, ha egyébként a bizonyíthatósági teszt alapján a valóságuk megítélhető lenne.

Nem az következik ebből, hogy „szabad hazudni”, hanem hogy nem a választási jogorvoslat való arra, hogy egy közéleti kérdésben tett politikusi kijelentés valóságtartalma bizonyítást nyerjen. Az ezekben az amúgy is politikailag érzékeny ügyekben eljáró bíróságok ellen akarnak állni annak, hogy a hatalmi vetélkedésben a szereplők a politikai vitáikat jogiasítsák. Részben azért mert ez a politikai térbe rántaná a bíróságokat, részben meg azért, mert a választási jogorvoslat jellege nem is alkalmas arra, hogy személyiségi jogi jogvitákat eldöntsön. A háromnapos határidők nem teszik lehetővé egy korrekt, mindkét fél megfelelő meghallgatását lehetővé tevő bizonyítási eljárás lefolytatását, hiszen itt még a helyreigazítási pernél adott eljárási lépések sem végezhetőek el.

Mindebből az következik, hogy nincs alacsonyabb jogi mérce kampányban sem akkor, ha

a)  nem a politikai ellenfélre vonatkozik az állítás,

b) az állítás ugyan a politikai ellenfélre vonatkozik, de nem sorolható a közéleti vitába (mert például tisztán a jelölt magánéletéhez kapcsolódik),

c) az állítás ugyan az ellenfél közéleti szerepvállalására vonatkozik, de senki által nem értelmezhető a kontextus alapján az ellenfél alkalmasságára vonatkozó véleményként (mert például egy konkrét lejárató történet terjesztése a cél).

Ha pedig valami abba a – még így sem túl szűk – körbe tartozik, mint a bevezetőben említett négy eset, azaz a választási bíráskodás „elengedi”, akkor is ott marad a lehetőség, hogy a sérelmezett állítás miatt személyiségi pert indítson és nyerjen meg – persze jóval a választás után.

Az természetesen a mostani kampány után érthető, ha azt érezzük, hogy más erkölcstelenségek mellett többek közt a politikusi hazugságok is következmények nélkül maradnak. Azonban sehol a világon nem a választási ügyekben eljáró bíróságok fognak valós időben igazságot tenni a politikai vitákban. A nyílt vita biztosításán, a tények iránt érzékeny sajtón és a tájékozott választó kezében lévő tollon kívül nincs hatékony fegyver egy demokrácia kezében saját működésének védelmében.