Bezárás
alkotmányjog

Három ábra a magyar börtönhelyzetről héjáknak és galamboknak

A magyar börtönök zsúfoltsága a kártalanításoktól függetlenül is régóta üszkösödő probléma. Megoldatlanságának hátterét akkor lehet megérteni, ha megnézzük, hogy a múltbeli – nyilván akkor is a társadalom igazságérzetére hivatkozva meghozott – döntéseket hogyan hajtották végre és azoknak mi volt a hatása. Ez teljesen független attól, hogy valaki börtönben rohasztós vagy széplelkűen liberális büntetőpolitikát szeretne. Ezzel a bejegyzéssel a börtönhelyzetet leíró legfontosabb számok és folyamatok megismerésében szeretnénk segíteni.

Most már tudjuk, hogy a kormány néhány nap tipródás után végül egyelőre csak verbálisan függeszti fel a börtönkörülmények miatti kártérítések kifizetését, ám kiadta Varga Judit igazságügyi miniszternek a törvényi szabályozás felülvizsgálatának feladatát. Eközben az igazságügyi tárca amúgy dolgozik az erőszakos bűncselekmények elkövetőinek feltételes szabadlábra bocsátását kizáró törvényen, azaz többek közt a börtönnépesség növelésén és a büntetés-végrehajtás munkájának megnehezítésén is, igaz, a közzétett szakmai tervezet alapján messze nem olyan sarkos megoldásokkal, mint ami a politikusi megszólalásokból következett volna.

A vihar előtti csend alkalmasnak látszik arra, hogy a legfontosabb számok áttekintésével legalább madártávlatból megnézzük, hogy hogyan áll ma nemzetközi összevetésben és korábbi önmagához képest a magyar büntetés-végrehajtás. Spoiler: nem túl rózsásan.

  1. Kevesen, elegen vagy sokan vannak ma a magyar börtönökben?

2019 első 11 hónapjában átlagban

16.676 fogvatartott

volt rács mögött, ami körülbelül annyi, mint a labdarúgó NB1-ben magukat képviseltető kisvárosok közül Mezőkövesd vagy Kisvárda teljes lakosságszáma, de a Groupama Arénában vagy az új Puskás alsó karéjában őrökkel együtt is elférnének.  A büntetés-végrehajtás ráadásul abban hasonlít a focihoz, hogy kifejezetten drága dolog a működtetése: ha a bv.-szervezet beruházások nélkül számolt 72 milliárd forintos éves költségvetését vesszük alapul, akkor ebből egy fogvatartottra körülbelül 4,3 millió forint jut évente, miközben a teljes állami költségvetés 3,4 ezrelékét (azaz minden ezer forintból 3 forint 40 fillért) költjük a bv.-re. (Ha ez brutálisan soknak tűnik, akkor arra érdemes gondolni, hogy az Egyesült Államokban a szövetségi és az állami kiadásokból összesen 1,7% megy el a büntetés-végrehajtásra.)

Persze többet mond el, ha a fogvatartási számokat más országok adataihoz viszonyítjuk. A börtönnépességet a százezer főre jutó fogvatartottak száma alapján szokás összevetni, úgyhogy mi is ezt tesszük:

a magyar büntetés-végrehajtás jelenleg 170,6 fő/100.000 lakosnyi fogvatartási aránnyal működik.

Ez azt jelenti, hogy az ország lakosságához viszonyítva lényegesen többen vannak a magyar börtönökben, mint bármelyik nyugat-, dél- vagy észak-európai országban. Hogy ez az arány magas-e, az nézőpont kérdése, de az biztos, hogy egy szigorú büntetőpolitikát propagáló országban – és Magyarország lassan egy évtizede feltétlenül ilyen – a jelenlegi, az európai „élmezőnybe” sorolható, de az USA vagy Oroszország extrém magas bebörtönzöttségi arányát persze meg sem közelítő számok önmagukban nem meglepők.

(Az ábra adatainak forrásai a World Prison Brief adatbázisának legfrissebb, az adott államok hivatalos büntetés-végrehajtási statisztikájából származó adatai, amelyek a legtöbb országnál 2019-esek.)

A magyar börtönnépesség tehát – a többi visegrádi állammal, illetve Szerbiával és Montenegróval együtt – az ebben a kérdésben még ma is nagyjából különálló blokkot képző posztkommunista országok középmezőnyében helyezkedik el: nem csökkent a fogvatartottak száma a nyugat-európai, pláne nem a skandináv vagy a német szintre, mint a szlovénoknál vagy a horvátoknál, ugyanakkor messze elmarad a szovjet utódállamoktól. A 359 fő/100.000 lakoson álló orosz bebörtönzöttségi arány egyébként 20 év folyamatos csökkentés után ma már nincs a globális top10-ben, és messze elmarad az USA 644-es arányától: a 2000-ben még egymillió fő feletti orosz börtönnépesség húsz év alatt csökkent a felére.

  1. Biztonságosabb-e ott élni, ahol sokan vannak a börtönben?

Önmagában a börtönlakók aránya nem mond semmit egy állam büntetőpolitikájának hatékonyságáról: nem mindegy, hogy azért vannak sokan börtönben, mert magas a bűnözés, vagy azért, mert szigorúak a büntetések. Ugyanígy az alacsony fogvatartotti szám mögött is lehet hatékony büntetőpolitika, normakövető társadalom vagy működésképtelen bűnüldözés is. Érdemes ezért a bebörtönzési arány értelmezésénél bűnözési adatokat is figyelembe venni.

Az elkövetett bűncselekmények számát országok közt összevetni félrevezető lenne: nagyságrendbeli eltérést okoz például a bűncselekményszámban a vagyon elleni bűncselekmények esetében a bűncselekményi értékhatár meghatározása, vagyis az, hogy 10, 50 vagy 100 ezer forint ellopását tekintjük-e bűncselekménynek, a határértéket el nem érő jogsértést pedig szabálysértésnek. De az is, hogy a soksértettes bűncselekmények egy vagy több bűncselekménynek számítanak: ha öt ember sérült meg balesetben, akkor az egy vagy öt bűncselekménynek minősül, vagy ha valaki 5 embert ölt meg, akkor azt öt külön gyilkosságnak, vagy egyetlen, több emberen elkövetett emberölésnek tekintjük? A bűncselekmények számára vonatkozó statisztika ilyen és ehhez hasonló tucatnyi okból sokszor nem perdöntő. Ezért a súlyos bűnelkövetésre vonatkozóan leggyakrabban összevetett adatot, a szándékos emberölések számát használjuk a bűnözési helyzet érzékeltetésére. Ebben az EU-n belül az Eurostat egységes módszertana elvileg teljes összevethetőséget jelentene, hiszen az adatsorokhoz leválogatták az egyes tagállamok bűncselekményei közül azokat, amelyekben szándékosan okozott az elkövető emberhalált.

A magyar emberölési adatok azonban ennek ellenére is minden évben zavart okoznak, mivel a magyar bűnügyi statisztika azonos statisztikai számon rögzíti a kísérleteket és a befejezett bűncselekményeket, így aztán az uniós statisztikában bő másfélszer annyi hazai emberölés szokott szerepelni, mint a magyarban. Ezért a magyar adatsornál az Eurostat adatai helyett az ENYÜBS rendszer magyar bűnügyi statisztikai adatait használtuk, azaz a 2018-ban regisztrált 97 emberölés alapján 0,99 emberölés/100 ezer lakos emberölési rátával számoltunk. Ezek az adatok egyébként az Eurostat adatsorával, ahogy a fenti link alatti OKRI-közleményben is olvasható, más okból sem tökéletesen összevethetők. Az ENYÜBS emberölési adatánál bizonyosan több embert ölnek meg évente hazánkban, hiszen ezekben a számokban a több ember halálát okozó emberölés egyetlen eset, illetve nem szerepelnek benne a nem emberölés tényállás keretében értékelt szándékos ölési cselekmények.

(Az ábra adatainak forrása a börtönnépességre vonatkozóan a World Prison Brief, az emberölési arányra vonatkozóan pedig Magyarország esetében az ENYÜBS, az EU többi tagállama és Szerbia esetében az Eurostat, az orosz és az amerikai adatnál pedig az UNODOC, az ENSZ bűnügyi statisztikai hivatala.)

A fenti, a magyar közpolitikai vitákban példaként leggyakrabban előkerülő országokra kiterjedő táblázat alapján jól látszik, hogy

nincs közvetlen összefüggés a legsúlyosabb bűnesetek száma és a bebörtönzési arány között.

A térségen belül Ausztriában és Szlovéniában az emberölések száma és a börtönnépesség is alacsony. Ugyanakkor Lengyelország és különösen Csehország a magyarországihoz hasonlóan magas börtönnépesség mellett „hoz” jobb, Szlovákia pedig rosszabb emberölési arányt. Annyi azonban bizonyos, hogy itt nincs kelet-nyugati megosztottság Európán belül, azaz az enyhébb nyugat-, dél és észak-európai büntetőpolitika nem hoz magával automatikusan több szándékos emberölést.

Ezt mutatja egyébként – az amúgy egymással és az EU-s adatokkal sem pontosan összevethető – orosz és amerikai adatok időbeli alakulása is: míg az amerikaiak a világ legnagyobb börtönnépessége mellett küzdenek – a ’90 -es évek brutális bűnözési hullámának elmúlta óta – tartósan sok, lényegében húsz éve változatlan számú emberöléssel, addig az oroszoknál nem csak a börtönnépesség feleződött meg azóta, hanem az emberölési ráta is kevesebb mint harmadára csökkent az ezredforuló megdöbbentően magas, 30 körüli csúcsértékéről.

Természetesen ebből nem az következik, hogy mindegy lenne, hogy hány bűnözőt tartanak az egyes országok fogva, hanem az, hogy

alacsonyabb fogvatartotti arányok mellett is létezhet hatékony, a bűnözés társadalmi újratermelését érdemben akadályozó bűnüldözés és büntetőpolitika.

Emellett ott az amerikai börtönrendszer – sajnos, mint az adatok mutatják, nem a bűnözők számára – elrettentő története: minden ezer polgárból hat, minden száz feketéből kettő börtönben, tízmilliók a szabadulás után is tartós jogkorlátozó intézkedések hatálya alatt, miközben ennek hatékonyságát a bűnözési adatok finoman szólva sem igazolják.

Bizonyosan van tehát még a magyar büntető igazságszolgáltatásban tartalék abban az irányban is, hogy a kisebb súlyú bűncselekmények letöltendő szabadságvesztései helyébe alternatív szankciók lépjenek: például rendesen megszervezett közérdekű munkavégzés vagy (ha már az áldozatvédelem a kormányzati kommunikációban is ütőkártya) az államnak megfizetendő pénzbüntetés mellé a jelenlegieknél hatékonyabb, a sértett felé teljesített jóvátételi kötelezettség. Bár az elmúlt években, ahogy alább látni fogjuk, erre mutató folyamatok is voltak, de jelenleg mégis kevés az esély arra, hogy a kormány a legegyszerűbb módon, a börtönlakók számának csökkentésével akarna úrrá lenni a börtönzsúfoltságon.

  1. Mitől lett zsúfoltság a magyar börtönökben?

Börtönt építeni demokráciában nem tartozik a legnépszerűbb politikai ígéretek közé még akkor sem, ha helyben munkahelyteremtő ereje miatt maga az intézkedés nem feltétlenül népszerűtlen. Így aztán azon aligha lehet csodálkozni, hogy hiába a 2015-ben elfogadott, 9, összesen 5 ezer férőhelyes börtönt és egy kórházat tartalmazó, 2019-re a zsúfoltság teljes felszámolását ígérő börtönépítési program, a tényleges beruházások csak nem akarnak olyan gyorsan közbeszerződni és felépülni, ahogyan egy reprezentatív kormányzati, kulturális vagy sportlétesítmény szokott.

A késlekedésnek azonban következményei vannak: az egyébként is régi, nem ritkán a XIX. század végén épült és sokszor leromlott állapotú, a mai követelményeknek nem csak börtönügyi, hanem építésügyi szempontból sem megfelelő börtönépületek ütemes kiváltásra vagy átalakításra szorulnának, miközben a rendszer alapállapota, hogy több a fogvatartott, mint a büntetés-végrehajtás által számított kapacitás.

Azaz nem valami magánszanatóriumokra kitalált mérőszám, hanem a bv. saját, a mindenkor hatályos magyar jogszabályok alapján számított férőhely-nyilvántartása alapján zsúfoltak évtizedek óta a magyar börtönök. Méghozzá nem is kicsit.


(Az adatok forrása a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága és a KSH.)

Az adatokon jól látszik, hogy jobb években is – ilyen volt a tavalyi és a tavalyelőtti, illetve 2008, amikor Tiszalökön és Szombathelyen is nyílt új börtön – hozzávetőleg kétezer, a rosszabbakban pedig 4-5 ezer férőhely hiányzik a magyar börtönrendszerből. A lassan emelkedő férőhelyadatokhoz érdemes tudni, hogy azok nagyobb részben új intézményeknek – ilyen volt például tavaly a börtönépítési programból eddig egyedül megvalósult kiskunhalasi intézet – köszönhetők. Azonban 2017-ben négyszáz helyet az is növelt az összkapacitáson, hogy a 3 négyzetméter (nők, fiatalkorúak esetében 3,5 négyzetméter) egy főre eső mozgásteret megkövetelő szabályozás helyébe 4 négyzetméter – a fekhellyel és az egyéb berendezési tárgyakkal, de a le nem választott mosdó és illemhely területe nélkül számított – élettér került minimumkövetelményként a jogszabályba. Egy fekhely ugyanis önmagában két négyzetméter, azaz ha eddig azon kívül jutott még két négyzetméternyi hely a fogvatartottnak, akkor az eddig nem volt megfelelő zárkaméret, de a módosítás után már éppen elégségesnek minősül. Ettől persze az érintett zárkákban több hely nem lett, a nyilvántartott – és a kártalanítások alapjául szolgáló – zsúfoltság mégis csökkent valamelyest.

Ahhoz, hogy a – miniszterelnök által használt jelzővel élve –  romantikus elvárás-e 4 négyzetméternyi életteret számonkérhetően elvárni a fogvatartottaknál: a kedvtelésből tartott nagytestű ebek tartása esetén jelenleg jogszabály alapján 20 négyzetméter a kötelező mozgástér:

a kártalanítás akkor jár tehát a zsúfoltság miatt, ha egy emberre ötödakkora hely sem jut, mint amennyin egy németjuhászt még éppen jogszerűen lehet tartani.

Aligha meglepő, hogy a fogvatartottak számának ingadozásán az aktuális büntetőpolitika szigorának változását láthatjuk egy-két év eltéréssel megjelenni. A börtönnépesség két meredek felfutása az első és a második Orbán-kormány Btk.- és eljárási szigorításaihoz igazodik. A 2011–2013 közötti jelentős emelkedés egyébként – a súlyos élet elleni bűnelkövetők viszonylag kis számára tekintettel – nem a „három csapás” néven elhíresült szigorítás hatása, hanem annak, hogy a büntetőbírák –  a büntetési tétel középmértékéből kiinduló büntetéskiszabási szabályt alkalmazva – nagyjából ugyanannyi esetben szabtak ugyan ki végrehajtandó szabadságvesztést, ám ezek átlagos tartama lett hosszabb.

Talán még érdekesebbek az elmúlt két év határozott csökkenést mutató adatai: ezek mögött a 2012-ben elfogadott Btk., illetve még inkább a 2017-es büntetőeljárási törvény egyes elemeit érdemes keresni. Ilyen a feltételes szabadlábra bocsátás valamivel szélesebb körű megengedése, a kisebb súlyú bűncselekményeknél a tényleges fogvatartási időt lerövidítő reintegrációs őrizet vagy az előzetes letartóztatás kiváltására alkalmas eszközök terjedése. Ezeknél is nagyobb szerepet játszhat azonban az, hogy az eljárási iratok ismertetését előzetes letartóztatásban lévő terhelt esetén már a vádemelés előtt el kell végezni, így ha ezt a nyomozó hatóság taktikai okokból mellőzni szeretné, akkor maga is érdekeltté válik az előzetes letartóztatás házi őrizettel való kiváltásában.

A csökkenésen belül az előzetes letartóztatást érintő változások jelentőségét mutatja, hogy

2013-ban még ötezer előzetes letartóztatott volt a fogvatartottak közt, míg ma már csak feleennyi.

Az előzetesben lévők számát érintő csökkenés azonban a börtönnépesség egészében csak átmeneti lesz majd, hiszen ha valaki nem az előzetessel, hanem a két évig tartó büntetőeljárás végén kezdi el leülni a büntetését, az ugyanannyit lesz majd bent, csak később kezdi el letölteni.

Így ha e hatás mellett még a most tervezett szigorítás majd úgy korlátozza jelentősen a feltételes szabadlábra bocsátást az élet elleni bűnelkövetőknél, hogy ezt nem kompenzálja a börtönnépességet csökkentő intézkedés, akkor könnyen ismét a 2002-ben és 2012–13-ban elért magasságokba, 18 ezer fő fölé emelkedhet az összlétszám, amit valahogy ismét kezelni kell majd.

Az élet elleni bűncselekmények elkövetőit érintő szigorítási terveknek ennél komolyabb végrehajtási problémával is szembesülniük kell: az elmúlt évek csökkenése ellenére ugyanis

a fegyházakban, ahol a legmagasabb az egyébként is legnehezebben őrizhető, élet elleni bűncselekmények miatt bekerült rabok száma, jelentősen nőtt a fogvatartotti létszám.

2014-ben még 3900-nál kevesebben, 2018-ban viszont már 4700-nál is többen voltak a legszigorúbb végrehajtási fokozatban. Ennek megfelelően a nekik helyet adó intézetek vannak a zsúfoltsági lista élén: tavaly Szeged 123%-os, Sátoraljaújhely 130%-os, Márianosztra 127%-os, Sopronkőhida 131%-os, Vác 130%-os átlagos telítettséggel működött. Ezért aztán sajnos egyáltalán nem meglepő, hogy a kormánypárti média szinte bármelyik közismert élet elleni bűncselekmény elkövetőjéről le tudja írni, hogy nem elég, hogy bűnöző, még kárpótlást is volt pofája kérni. Éppen ott a legnagyobb a zsúfoltság ugyanis, ahol amúgy biztonsági és életvédelmi szempontból is a legfontosabb lenne, hogy az elhelyezés a jogszabályoknak megfelelően történjen.

A feltételesre engedés megszüntetni tervezett lehetősége nélkül a jelenleginél is zsúfoltabb intézményekben őrizni a súlyos élet elleni bűncselekmények elkövetőit mindenképpen komoly kihívást jelent majd a büntetés-végrehajtási szervezet számára. A feltételes szabadságvesztés kizárásával ugyanis egy igen fontos motivációs és fegyelmezési eszközt vesz el a jogalkotó a bv. személyi állományának kezéből. Ez azért különösen aggályos, mert jelentős a létszámhiány: 2018-ban közel 1000 hivatásos állományú büntetés-végrehajtási alkalmazott jogviszonya szűnt meg, 2019. május 31-én 1566 betöltetlen státusz volt, 2018-ban összesen közel 1,5 millió óra túlszolgálatot teljesítettek az állomány tagjai, 2019 első öt hónapjában pedig több mint 835 ezer órát. Van olyan intézet, ahol a reintegrációs tisztek aránya a fogvatartottak létszámához viszonyítva 2% (2019. május 31-i adat a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben), és ahol a felügyelők aránya a fogvatartottak létszámához viszonyítva 8% (szombathelyi, pálhalmai adat azonos időpontban).

  1. Miért és mi után jár egyáltalán kártalanítás?

Az egyszerűség és a hatékonyabb kommunikáció kedvéért természetesen az Európai Unió is előkerült a „börtönbiznisz” kitalálójaként és felelőseként, de nekik ugye, mint ezt már sokan megírták, betonbiztos alibijük van: nincs a tárgyban se hatáskörük, se érdemi aktivitásuk. Az embertelen és megalázó bánásmód tilalmát sértő – így például az egészséget veszélyeztető vagy a személyes tér minimumát nem biztosító – fogvatartási körülmények tilalmát Magyarország által ratifikált nemzetközi egyezmények, köztük is kiemelkedően a szinte minden európai államot a tagjai közt tudó Európa Tanács emberi jogi tárgyú egyezményei írják elő. Utóbbiak felett az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) őrködik. Magát a minimális elhelyezési követelményt azonban magyar jogszabály, jelenleg éppen a 14/2014. (XII. 19.) IM rendelet 121. §-a rögzíti: ahogy láttuk, a mozgástér alapú számításról az EJEB által figyelembe vett élettér alapú számításra való áttérés még hozott is férőhelyeket, azaz a jelenlegi magyar börtönrendszerben enyhébb követelménynek számít, mint a korábbi hazai szabályozás.

A magyar állam helyzetét éppen az tette nehézzé a börtönzsúfoltság miatt ellene indított ügyekben, hogy egy saját maga által meghatározott követelmény saját nyilvántartásai alapján is fennálló, nem is tagadott megsértését kellett volna megvédenie.

A hazai bírói gyakorlat egy ideig ennek ellenére fogékonynak mutatkozott a büntetés-végrehajtás ellen indított perekben olyan érvekre, mint hogy a férőhelyhiányról a bv. nem tehet, ezért nem is felel a jogsértések következményeiért. Hogy ez Strasbourgban, a kifejezetten az emberi jogok államok által történt megsértése vizsgálatára létrehozott EJEB előtt nem fog megállni, azt nem volt nehéz kikövetkeztetni, hiszen ott nem a bv.-intézet az „alperes”, hanem az állam. Ugyanakkor a 2011-es Szél kontra Magyarország ügyben hozott EJEB-döntés az állam anyagi felelősségét magyar bíróság előtt is vitathatatlanná tette a 4 négyzetméter alatti élettéren való fogvatartás esetén.

A Szél-ügy panaszosa több évet ült – jórészt 2010 előtt, hiszen, ahogy láttuk, a zsúfoltság a rendszerváltás óta folyamatos – olyan zárkában, ahol mindössze 2,74 négyzetméteres, azaz a fekhelyénél alig nagyobb volt az élettere, amiért 12 ezer euró, azaz közel négymillió forint vagyoni kompenzációt ítélt meg neki az EJEB. Természetesen ilyen kártérítésből egy forint is sok, hiszen egyetlen államnak sem lehet célja, hogy bárkinek, így különösen jogszerűen kiszabott büntetést töltő bűnelkövetőknek strasbourgi ítélet alapján fizessen kompenzációt. Ugyanakkor sem ez, sem a magyar ügyekben később megállapított összegek nem voltak magasabbak az EJEB gyakorlatában hasonló jogsértésekre megállapított összegeknél.

A magyar kormány előbb kivárt, aztán igyekezett előre menekülni, viszont– bár az mindig deklarált célja volt, és jelenleg is az – a zsúfoltságot az elmúlt évtizedben sem oldotta meg: utóbbiak a levét isszuk most adófizetőként. 2016-ban történt meg az első lépés az addig sorjázó strasbourgi panaszok megállítására, amikor az Országgyűlés a büntetés-végrehajtási törvény módosításával létrehozta az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatti kártalanítás intézményét. A belső jogorvoslat megteremtésének az volt a célja, hogy az EJEB eljárását blokkoljuk. Ez egyébként azzal a következménnyel is járt, hogy a most folyamatban lévő vagy a lezárult kártalanítási perekben elbírált időszak akár 10 évvel ezelőtti is lehet, hiszen először Strasbourghoz fordultak sokan, ott évekig állt az eljárás, majd felfüggesztették azokat az új magyar jogorvoslat miatt, ami szintén évekig tarthat.

A hazai zsúfoltsági kártalanítást tehát 2017 óta fizeti a magyar állam „a fogvatartása során a jogszabályban előírt élettér biztosításának hiánya és az ehhez esetlegesen kapcsolódó más, a kínzás, kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmába ütköző elhelyezési körülmény, különösen az illemhely elkülönítésének a hiánya, a nem megfelelő szellőztetés, világítás, fűtés vagy rovarirtás  által előidézett sérelem miatt” , naponta – az elhelyezés körülményeitől függően – 1200 és 1600 forint közötti összegben.

Az elmúlt hetek kormányzati kommunikációja alapján joggal merül fel, hogy vajon miért vezettek be a kormánypártok – amúgy a tömeges kártalanítás negatív társadalmi hatásaira már akkor figyelmeztető ellenzék elutasítása mellett – egy olyan kártalanítást, amelyet most igazságtalannak tartanak. Egész pontosan azért, mert – az akkor még reálisan végrehajthatónak tűnő börtönépítési programra is tekintettel – alighanem azt gondolták, hogy így jön ki majd jobban az államkassza. A hazai kártalanítás szabályait ugyanis úgy határozták meg, hogy éppen azok és éppen amiatt kérhessenek kártérítést, akik Strasbourgba is vihetnék az ügyüket, a belső jogorvoslat pedig egyrészt az EJEB-nél még lényegesen kisebb, körülbelül harmadakkora kárt fog megítélni, másrészt kimerítése feltétele az EJEB-hez fordulásnak. Minthogy az EJEB az alacsonyabb összegben megszabott kárösszeget elfogadta, az új jogorvoslat valóban tízmilliárdos nagyságrendben jelenthetett spórolást ahhoz a helyzethez képest, mintha minden érintett Strasbourgba vitte volna az ügyet.

A módszer egy ideig működött: az EJEB az új kártalanítás ígéretére felfüggesztette a börtönkörülmények miatti magyar eljárásokat, majd elutasított minden olyan új panaszt, amelyben nem igazolták a kártalanítási igény benyújtását. A zsúfoltság azonban továbbra sem szűnt meg, így a pénzek immár kártalanítási igényekre kezdtek ütemesen kiáramlani, miközben az új eljárások száma sem csökkent.

  1. Hogy lett ebből tízmilliárd?

Hogy pontosan hol járnak ma a kifizetések, arra közzétett hivatalos statisztika nincs. A politikai kommunikációban pörgő tízmilliárd forintot – akkor még csak „közel” tízmilliárdként – a Magyar Nemzet írta meg azzal, hogy ebből 1,5 millió eurót (közel félmilliárd forintot) 99 ügyben a strasbourgi döntések alapján fizettek ki 2016 februárjáig, további 8,5 milliárd forint pedig a 2017 márciusától tavaly év végéig kifizetett kártalanítások összege. Ez ugyan „csak” 9 milliárd, de a kormányzati kommunikáció közben átállt a „több mint” tízmilliárdos összegre.

Bármelyik is a valós adat, sajnos nagyságrendjükben feltehetőleg reálisak a számok. A csak a hazai fórumokra vitt ügyekben is négy teljes évre szóló kártalanításról van ugyanis szó – a 2016. évben befejezett fogvatartások miatti utólagos igényérvényesítést a törvény megengedte –, amit ráadásul tovább növelt az is, hogy – a Magyar Nemzet szerint kilencezer, de az EJEB statisztikái alapján valószínűleg ennél azért kevesebb – el nem bírált, korábbi időszakra vonatkozó panasz alapján is lehetett kérni kártalanítást. Tehát a kormány által emlegetett tízmilliárdban számos régi és új  ügy, köztük tíz évvel korábbi fogtartások is vannak. Ez a sokévnyi kárigény került 2017 után elő a szőnyeg alól. Ezt egy optimista pénzügyes akár úgy is megélhetné, hogy kamatmentesen tudtunk éveket csúszni egyes követelések teljesítésével, ráadásul még a harmadára le is tudtuk őket alkudni. Nem csoda persze, hogy a kormány mégis szomorúan nyomja meg az utalást gombot, hiszen ebben az intézményrendszerben (is) a következménymentes jogszerűtlenség volt a működési feltételek rendes állapota, ráadásul (itt is) van miért 2010 előttre visszamutogatni.

Az új hazai jogorvoslat biztosításának ténye, illetve az, hogy ahhoz jóval egyszerűbben hozzá lehetett férni, mint az EJEB eljárásához, láthatóbbá, a jogszabályi tételes kártalanítási mérték pedig forintosíthatóvá tette a jogsértést a fogvatartottak számára is, így a kárigények száma megugrott. Ebben nyilván lehetett szerepe a most a „börtönbiznisz” címkével támadott ügyvédeknek is, ugyanakkor tudni kell, hogy ügyvédkényszert az eljáráshoz nem vezettek be (ez már csak azért sem ment volna, mert akkor az EJEB nem tekinthette volna hatékony jogorvoslatnak). Az igényt bejelentő fogvatartottak bő egyharmada nem jogi képviselővel járt el.

Ahol pénzt oszt az állam, ott bizony azt a pénzt a falusi CSOK-ból épült balatoni nyaralóba nagycsaládos támogatással vett terepjáróval leruccanó újarisztokrácia országában elvi szempontoktól függetlenül el szokás fogadni, ha valaki megfelel a pénzosztás feltételeinek, és ez aligha változik meg attól, hogy az a valaki éppen szabadságvesztés büntetését tölti.

A zsúfoltsági adatok alapján azt láthatjuk, hogy az elmúlt négy év átlagában háromezer fővel volt magasabb a fogvatartottak száma, mint férőhelyek száma. Így ha csak a zsúfoltságot nézzük, akkor is legalább kétszer ennyi fogvatartott igényelhetett egy adott nap után átlagosan kártalanítást. (Ha ezer férőhelyre be kell tenni még háromszáz embert, akkor ők a meglévők mellé kerülnek, így – az elhelyezés módjától is függően – legalább hatszázan, de a zárkák méretére és az elhelyezést korlátozó egyéb körülményekre , például a különböző végrehajtási fokozatban fogvatartottaknak vagy a nagy büntetőeljárások terheltjeinek egymástól való szeparálásának szempontjára tekintettel reálisan ennél is többen lesznek túlzsúfolt cellákban.)

Ha a zsúfoltság miatt a törvény alapján arra mindenképpen jogosultaknak csak a fele, azaz minden nap után háromezer fő kért kártalanítást, akkor is kijön a tízmilliárdos nagyságrend: naponta 3,6–4,8 millió forint, évi 1,3–1,7 milliárd forint, 2016 eleje óta pedig 5,2–7 milliárd forint jár a  fogvatartásokra, amihez jönnek még a strasbourgi panaszosok a korábbi időszakra vonatkozó, el nem bírált panaszaikkal.

Hihető-e, hogy ezt a költséget nem tervezték előre, hanem előre nem látható “visszaélések” eredménye a jelenlegi helyzet? Hihető-e, hogy a kormány két egyszerű szorzást elvégezve vagy az első hónapok tapasztalatai alapján nem látta előre, hogy a 2016-ban a javaslatára elfogadott törvényből évi egymilliárd forintot meghaladó összegű megalapozott kárigény lesz? Mindenesetre, ha tényleg nem látta, akkor abban valószínűleg szerepet játszhatott az is, hogy nem az fizette a cehhet, aki – például a közbeszerzések gyors lebonyolításával vagy a büntetés-végrehajtás költségvetésének növelésével – tenni tudott volna a kártalanítások megelőzése érdekében. A börtönök igazgatása és a börtönépítésre szánt forrás elköltése ugyanis a Belügyminisztérium, míg a kártalanítási igények vizsgálata és a kártalanítás kifizetése az igazságügyi tárca feladata.

Bárhogy is volt, két dolgot – az ügynek a megfelelő gyűlöletipari szakemberek kezében már sínen lévő kommunikációs kiaknázása mellett – igencsak meg kellene tennie már a kormánynak. Az egyik a fegyházkapacitás mielőbbi bővítése, ami már most is elkerülhetetlen, de az előkészítés alatt lévő büntetőjogi szigorítás miatt végképp az lesz. A másik természetesen a férőhelyek hozzáigazítása a fogvatartottak számához – a börtönnépesség csökkentésével, férőhelybővítéssel vagy mindkettővel. Tényleg nem pálya ugyanis elkerülhető kártérítéseket fizetni az elítélteknek például az áldozatok segítése helyett. Ahogy persze az sem pálya, ha a börtönrendszer a túlterheltsége miatt nem képes megfelelően ellátni a feladatát, miközben például szabálysértési elzárás töltő hajléktalanokat tartunk börtönben olyan napi költséggel, amiből hetekre biztosítható lenne az újabb szabálysértések megelőzésére is jóval alkalmasabb szociális ellátása.

A kormány mindenesetre a legutóbbi döntései alapján ismét nekidurálja magát a börtönférőhelyek bővítésnek. (Pintér Sándor belügyminiszterrel éppen ideiglenes börtönök létesítését terveztetik, ami körülbelül annyira látszik könnyen végrehajthatónak és veszélytelennek, mint egy ideiglenes repülőgép tervezése.) Kérdés ugyanakkor, hogy ezúttal sikerül-e végre is hajtani a börtönépítési programot, illetve ha igen, akkor a végrehajtás igazodik-e majd az addig várhatóan megvalósuló újabb büntetőpolitikai szigorításoknak megfelelő fogvatartotti létszámhoz.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom