A győztes pályázat szakmai tartalmára tekintettel nem csodálkozunk a heves reakciókon az Új Színház igazgatói pályázatának eredményével kapcsolatban. A történtek sok minden más mellett arra is felhívják a figyelmet, hogy hasonló önkormányzati döntések még szélső esetben sem nagyon bizonyulhatnak jogsértőnek. Ennek színigazgatókinevezés-ügyben speciális okai is vannak, de a meghatározó inkább az, hogy ma nincs is mód arra, hogy a jogellenesség megállapítását egy önkormányzati fenntartói döntés esetén bárki kikényszerítse.

Az anyagi jogról – úgy történt-e a kinevezés, ahogy azt a jogszabályok előírják?

A konkrét ügyben több törvény is szerepet játszhat, de magának a kinevezésnek a jogellenességét szerintünk egyik sem alapozza meg egyértelműen. Ebből az előadó-művészeti törvényt – amelyiknek az az emlékezetes végrehajtási rendelete született – rövidre zárhatjuk, az ugyanis ez érdemi tartalmi feltételt csak annyiban támaszt, hogy az intézményvezetőnek szakirányú felsőfokú végzettséggel és ötéves szakmai gyakorlattal kell rendelkeznie, előbbi alól ráadásul miniszteri felmentés is adható. Részletes szabályai vannak ugyan a pályázat értékelési eljárásának, ám a véleményezési joggal rendelkező szakmai bizottság véleményének semmibe vétele biztosan nem alapoz meg jogsértést. Maradna az, hogy önmagában a pályázati kiírásban foglalt szempontrendszer megsértését tekintjük jogsértésnek, de ehhez az értelmezéshez kellene némi jó-, illetve rosszindulat.

A második állomáshoz az előadó-művészeti törvénytől érkezünk, amely munkaviszonnyá minősítette az intézményvezetői jogviszonyt, ami ennek hiányában az önkormányzati fenntartású színházaknál közalkalmazotti jogviszony lenne. Ez természetesen sokkal szabadabb rezsimet jelent a munkáltatónak: a Munka Törvénykönyvének a munkaviszony létesítésére vonatkozó keretszabályait szinte lehetetlen megsérteni, így az egyenlő bánásmódról szóló törvény lehetséges megsértése marad. Ez sem egy egyszerű történet, de még ennek lehet a legtöbb ténybeli alapja, hiszen a győztes pályázatnak nem nagyon van értékelhető színházszakmai tartalma, így a vesztes pályázó állíthatná, hogy a döntés önkényes volt, őt valamely, a színigazgatói posztra és a konkrét színház igazgatásától független okból érte a döntés folytán hátrány. Ez az álláspont Márta István nyilvános megszólalásaiból következik ugyan, de egyrészt pert vagy az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál közigazgatási hatósági eljárást a konkrét ügyben csak ő maga tudna indítani. Másrészt egy ilyen eljárás sikere még mindig csak az ő pályázatának elutasítása tekintetében fenyegetné szankciókkal a fővárost, de Dörner György kinevezésének jogszerűségét nem érintené: a diszkriminált jelentkező helyett felvett másik munkavállaló kirúgására nem kötelez senkit a jog.

Az eljárásról – és érdekel-e ez valakit?

Még ha jogellenes is a kinevezés, ezt megállapítani aligha fogja bárki is.

A széles választékból kedvenc Szijjártó Péter-idézetünk még az alkotmánybírósági hatáskör alkotmányi korlátozásakor hangzott el: „ha az Alkotmánybíróság valamiről nem tudja kimondani, hogy alkotmányellenes, az azt jelenti, hogy nem alkotmányellenes”. Azt kell, hogy mondjuk, hogy ebben a jogi realizmus talaján álló megállapításban – ha az okot és az okozatot megfelelő sorrendbe állítjuk benne – van igazság. Egy másik klasszikus megszólalást parafrazeálva: amelyik jogszabály megsértésének megállapítását nem lehet kikényszeríteni, az annyit is ér.

A települési önkormányzat egyedi döntései közül ugyanis azok, amelyeket nem hatósági jogkörben hoz, jogi úton lényegében nem tehetőek kérdésessé még akkor sem, hogyha esetleg egyértelműen törvénysértőek. E döntések törvényességét ugyan a területi kormányhivatalok vizsgálhatják, és meg is támadhatják a bíróságon, azonban ez az eljárás nem kényszeríthető ki, közvetlenül a bírósághoz pedig még az érintettek sem fordulhatnak. Azaz ha a kormányhivatal úgy látja, hogy nem törvényes a döntés, akkor történhet valami, de ennek hiányában nem lesz fórum a jogellenesség megállapítására. Ha a közjog felteszi a kezét, elvi lehetőségként még ott van ugyan a polgári jog: ha a jogsértés kárt okozott, akkor polgári jogi kártérítési igénnyel a károsult (azaz megint csak a vesztes pályázó) felléphet, de ez egyrészt rögös út (máshonnan meg nem térülő kárt nehéz igazolni), másrészt a közérdek sérelmét (ha volt ilyen) nem orvosolja.

Így aztán az intézményvezetői pályázatról hozott döntésen számon lehet ugyan kérni szakmai szempontokat, de az közjogi értelemben mindenképpen tisztán politikai ügy. Az ugyanúgy, mint a többi fenntartói döntés ¬– az iskolabezárástól a városüzemeltetési kht. megszüntetéséig – végső soron jogi úton nem támadható, az önkormányzás politikai felelősségi körébe tartozó aktus. Azaz következményeinek megállapítása nem tárgyalótermekben, hanem választófülkékben történik.

Ez szerintünk irányát tekintve rendben van ugyan, de ilyen széles körben nem feltétlenül helyes, hiszen ha a kormányzat nem akarja az ügyben exponálni magát (amire például az esztergomi saga esetében látunk példát), akkor akár nyilvánvaló alkotmány- és törvénysértések is évekig kezeletlenek maradnak. Az önkormányzati rendszer átalakítása elvileg lehetőséget ad ennek az újragondolására, de ehhez – minthogy az állam egészének önérdeke szempontjából haszna nincs, eljárási terhe és kockázata viszont van – nem fűzünk túl nagy reményeket.

Disclaimer: Véleményünket az ügyben nyilvánosságra hozott dokumentumok alapján alakítottuk ki: e források  szükségképpen nem alkalmasak a konkrét üggyel összefüggő átfogó jogi álláspont megalapozására. A poszt célja ennek megfelelően természetesen nem az ügy ‘megoldása’, hanem a jogszabályi háttér értékelő bemutatása.