„Kék-e még az ég?” – kérdezte a Kormány. „Igen, az ég kék” – válaszolta tizennégy alkotmánybíró. „Majd a jogalkotó megmondja, mi fel se nézhetnénk az égre” – válaszolta Pokol Béla.

A várakozásnak megfelelően semmi új nem derült ki az Alkotmánybíróság tegnapi határozatából, úgyhogy ezúttal talán nem volt olyan nagy baj, hogy a gazdasági sajtónak a nyilvános hirdetésre nagy erőkkel kivonult képviselői nem nagyon értették a nyilvános hirdetésen az Alkotmánybíróság elnöke által ismertetetett „száraz jogi szöveget„. Ahogy az már a testület egy évvel ezelőtti, a végtörlesztési szabályokat támadó indítványokat elutasító döntéséből is következett, az AB az Alaptörvény alapján is fenntartotta a szerződéses viszonyokba való jogalkotói beavatkozással kapcsolatban még a kilencvenes évek elején kidolgozott alapelveket. Erre a mostani határozat (a korábbi AB gyakorlat kigyomlálására való minden törekvés ellenére) lazán úgy utalt vissza, hogy „ezeket a kérdéseket az Alkotmánybíróság egy korai határozata már eldöntötte”.

A körülmények változásának állandósága

A rendszerváltás előtti OTP-s hitelek törvényi kamatemelésével összefüggésben még 1991-ben követett megközelítés és az akkor kimondott elvek tehát annyira maradandónak bizonyultak, hogy azok mögött 2014-ben is az alkotmánybírák (majdnem teljes) konszenzusa van. A devizahiteles szerződések érvényessége nem alkotmányossági, hanem polgári jogi kérdés, a jogalkotó viszont jogszabállyal is módosíthat hosszú távú szerződést akkor és úgy, amikor és ahogyan ezt a rendes bíróságok a körülmények alapvető változására tekintettel tömegesen megtehetnék. Azaz az állam tartós szerződéses viszonyokba utólag is belenyúlhat, ehhez viszont a szerződések tisztelete, a római jogi gyökerű pacta sunt servanda jogelv alóli ősi kivétel, a clausula rebus sic stantibus ad mércét. Kissé leegyszerűsítve: a szerződéseket úgy kell teljesíteni, hogy megkötötték őket, de ha előre nem látható, a normális gazdasági kockázaton túlmutató körülmény folytán ez valamelyik fél lényeges érdekeit sértené, akkor az állam – mindkét fél érdekeit tiszteletben tartva, azaz a terheket egyoldalúvá nem téve – korrigálhatja a szerződés tartalmát. Ha pedig sok szerződést kellene a felek kérelmére a bíróságoknak korrigálniuk, akkor ezt megteheti helyettük a jogalkotó.

Még mindig piacgazdaság

Erre aztán felesleges volt várnia a jogalkotással az AB-döntést kérő Kormánynak. Hiába beszél most arról Gulyás Gergely, hogy a döntés „világos felhatalmazást” adott a cselekvésre, ezen a benne lakó alkotmányjogász biztosan röhög, hiszen amúgy máskor nagy biztonsággal szokta tudni, hogy a felhatalmazást az alkotmányos tartalmú törvényalkotásra a választók adják. Amíg azonban más okból (hivatalosan a Kúriára és vele együtt az Európai Unió Bíróságára várva) nem történt semmi, addig a verbális háborúnál még így is jobb pótcselekvés volt kérni ezt az alkotmányértelmezést. Különösen, hogy így az AB megkapta a lehetőséget arra, hogy ismét egyértelművé tegye: az ország gazdasága annak ellenére is piacgazdaság, hogy ez a deklaráció kimaradt az Alaptörvényből, a szerződési szabadságnak annak ellenére is van alkotmányos védelme, hogy azt régebben éppen a piacgazdasági deklarációból vezették le, illetve hogy az emberi méltóságból következő általános cselekvési szabadság továbbra is a magánjogi viszonyok tiszteletben tartásának alapja.

Többek között éppen az általános cselekvési szabadság elismerésében rejlő individualizmus miatt lett aztán a 2012 előtti alkotmánybírósági gyakorlat legkövetkezetesebb ellenzékét képező Pokol Béla az egyetlen alkotmánybíró, aki nem értett egyet a döntéssel. Következetessége most is vitathatalan, hiszen ez az álláspont a konkrét esetben azt jelentette, hogy a Kormány által felvetett beugratós kérdésre, hogy nem lehet-e, hogy minden devizahitelszerződés sérti az Alaptörvényt, ő volt az, aki a mindenkori jogalkotó cselekvési szabadságát megvédve a legelutasítóbb választ adott.

Hányszor lehet a válság miatt hitelest menteni?

Fontos és részben még nyitott kérdés az is, hogy hányszor lehet ugyanarra az eseményre (a forintárfolyamnak a kölcsönadósok jelentős része számára váratlan romlására és a nemzetközi pénzügyi válság 2008-2009-es kitörésére) a jogszabályi szerződésmódosítást megalapozó kivételes helyzetként tekinteni.  Az állam az árfolyamgáttal és a végtörlesztéssel együtt ugyanis legalább harmadszor fut neki a probléma megoldásának, de ha ezek módosításait és a kilakoltatási moratóriumot is beleszámítjuk, akkor már féltucat, a megkötött szerződések tartalmát is érintő törvényalkotói beavatkozáson vagyunk túl. Ezért aztán korántsem lett volna vitathatatlan, hogy még mindig ugyanúgy állnak-e fenn az átalakítás kivételességét indokoló gazdasági körülmények, mint az árfolyamgát és a végtörlesztés előtt.

A döntés ugyan általánosságban elfogadta, hogy „a devizahitelek problémája” továbbra is kivételes helyzetet jelent, azonban egyértelműen utalt arra, hogy a kormányzati kérdésekben szereplő devizahitelek gyűjtőfogalom heterogén szerződési kört fed le. Így amikor egy majdani újabb devizahiteles-mentő csomag alkotmányossági vizsgálatakor az AB ismét visszatér az elvi lehetőségektől a konkrét szabályok elemzésének szintjére, akkor az egymástól eltérő szerződéstípusok vizsgálatakor már azt sem spórolhatja meg, hogy a kivételességet az eddigi törvényalkotói beavatkozások fényében is vizsgálja. Hogy ez messze nem csak elméleti kérdés, azt jól mutatja, hogy amikor 1995-ben az akkori testület a Bokros-csomagot vizsgálta, akkor a kivételesség szempontjából csak az egyszer már alkotmányosnak tekintett 1991-es átalakítást követő időszak eseményeit vette figyelembe, így azokra tekintettel annak ellenére nem látta megalapozottnak az újabb (akkor persze a fogyasztókra kedvezőtlen és az adófizetőkre kedvező) beavatkozást, hogy a kormány azzal érvelt, hogy a korábbi módosítás még nem tette piacivá a hiteleket. 

Összességében a Kúriához képest olcsón megúszta az Alkotmánybíróság az ügyet, hiszen az első reakciók alapján annak ellenére nem lett bűnbak, hogy a Kúriával azonos módon egyértelművé tette: ő maga nem tud semmit tenni, számos alkotmányos megoldás lehet, ezek közül választani azonban a jogalkotó feladata. A következő ciklusra maradó, sokkal érdekesebb kérdés az, hogy sikerül-e ezek közül az alkotmányos megoldások közül egyet meg is találni.

(A kép az Alkotmánybíróság épületének főbejáratát ábrázolja, forrása a kormany.hu.)