Nálunk a nagy felzúdulást keltő ügyeket általában azonnali jogalkotás követi, a hasonló esetek megelőzéséhez szükséges lépések rendes vizsgálata azonban szinte mindig elmarad.

(Az illusztráció a brit Health Department „Transforming care: A National response to Winterbourne View Hospital” című 2012-es jelentéséből származik.)

A combinós gyilkosként elhíresült skizofrén férfi által elkövetett szörnyű és felfoghatatlanul értelmetlen emberölésnél gyorsan eljutottunk oda, hogy Vujity Trvko Facebook-posztjai tanúsága szerint már döntéshozókkal egyeztet – saját személyes tapasztalatai és a hozzá érkező olvasói visszajelzések alapján – az OPNI újranyitásáról. Eközben a pszichiátriai szakma részéről megszólalók természetesen nem az ellátás minőségét, de nem is a férőhelyhiányt okolják, hanem a jogalkotás eddigi mulasztásaira hivatkoznak. Mindeközben a nép hangja, de legalábbis az internetes kommentek fő vonala  – amikor nem a halálbüntetést akarja visszaállítani – a pszichiátriai betegek jogainak túlzásba vitt védelmét látja az eset mögött.

Pedig az az eddig megismert kevés tényből is valószínűnek látszik, hogy a tragédia bekövetkezését nem lehet egy az egyben rákenni a jogi szabályozásra. A pszichiátriai betegek jogainak védelméből és az állam mindenkire kiterjedő életvédelmi kötelezettségéből ugyanis természetesen éppen az következik, hogy ön- vagy közveszélyes állapot esetén el kell rendelni a kötelező gyógykezelést. Hogy ez a konkrét esetben az előzmények ellenére miért nem történt meg, arra nem csak a közvélemény megnyugtatása, hanem az újabb hasonló esetek elkerülése miatt is választ kell keresni.

Nem kizárt persze, hogy Trvkonak és a levelezőinek igaza van, és tényleg az OPNI újranyitása (vagy inkább a kórházi pszichiátriai ellátás fejlesztése, hiszen az OPNI-nak van utódja, az Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet) javíthat leginkább a helyzeten. Lehet, hogy a pszichiátereknek van igaza, és az ambuláns, de kötelező pszichiátrai kezelés jogi kereteinek megteremtése hiányzik a jobb működéshez. Azonban valójában nem tudunk biztosat, és nem is nagyon történik semmi, ami abba az irányba mutatna, hogy egyszer tudjunk majd.

Mindeközben –  a kötelező gyógykezelés kezdeményezése helyett az elkövetőt az emberölés előtti napon megfigyelésből kiengedő – János Kórház belső vizsgálata ugyan zajlik, de az ügy egészét, például az elkövető által elkövetett korábbi bűncselekmények esetében a bűnöldöző szervek és a bíróság eljárását vagy a hajléktalanellátás szerepét, esetleges felelősségét nem vizsgálja senki. Márpedig ennek nem is elsősorban azért nem szabadna elmaradnia, hogy a  személyes felelősséget megállapítsák. Hanem mert jelen pillanatban tényleg nem tudhatják a döntéshozók, hogy mi vezethet oda a pszichiátriai ellátás jelenlegi rendszerében, hogy egy súlyosan és felismerten beteg, ismerősei szerint is veszélyes ember több korábbi erőszakos bűncselekménye után ilyen cselekményt követhet el. Márpedig a konkrét eset, illetve az ilyen helyzetben lévő többi beteggel kapcsolatos gyakorlati problémák valós feltárása nélkül nagyon nehéz előremutatót lépni. 

A mostani elkövető biztosan nem volt egyedi helyzetben: a kötelező gyógykezelésre nem kötelezett, de hirtelen bekövetkező agresszivitására tekintettel folyamatos felügyletet igénylő, azonosított betegek száma azonban  csak az összes beteg töredékét teszi ki. Ezért aztán nem lenne végrehajthatatlan feladat az ügy jelentőségére tekintettel a valós tények ismeretében megválaszolni az alábbi kérdéseket:

1. Mit mutat a kötelező gyógykezelés kezdeményezésének, bírói elrendelésének gyakorlata és a férőhelyek kihasználtsága? Ha valóban a pszichiáterek által is elismerten kezelés nélkül élnek potenciálisan veszélyt jelentő pszichotikus betegek, akkor ők hányan vannak, és mi akadályozta esetükben a kötelező gyógykezelést?

2. Megfelelő-e az együttműködés és az információáramlás a rendőrség és a pszichiátriai kezelést végző orvosok között? Megvannak-e a szervezeti és személyi feltételei annak, hogy konkrét büntetőügyek kezelésén kívül is működjön ilyen együttműködés? (Ehhez adalék, hogy a pszihiáterek arról panaszkodnak, hogy a pszihiátriai megfigyelés során nem férnek hozzá a bűnügyi nyilvántartási adatokhoz.)

3. Megfelelő figyelmet fordít-e a szociális gondozás, illetve a hajléktalanellátás a pszichiátriai betegek ellátására?  Megvannak-e a szervezeti és személyi feltételei annak, hogy az egyedül élő pszihiátriai betegek állapotát valaki hatékonyan nyomon kövesse?

Ezekre a kérdésekre persze megadhatja a saját válaszát Trvko vagy a tv2 Napló közönségszavazása, illetve meg kell adnia a pszichiátriai szakmának is. Egy komplex, elvileg sok szereplő együttműködésén nyugvó rendszerben azonban a hibát nem lehet önmagában a rendszer egy-egy szereplőjének az észlelései alapján feltárni. A magyar közpolitikaformálás szokásaihoz híven persze lendületből is lehet valamit lépni a választók megnyugatására, de ettől még szerintünk az egészségügyi kormányzatnak itt annyit biztosan meg kellene tennie, hogy elkészíttet és nyilvánosságra hoz egy, a viszgált intézményektől független szakértői jelentést (utólagos hatásvizsgálatot) a problémáról.

Sajnos aktuálisan menő mintaországból nem találtunk hivatkozható példát, így be kell érnünk a brittel. Ott is egy konkrét ügy (egy pszichiátriai magánkórházban elkövetett durva bántalmazássorozat) után készült 2012 végén átfogó, de az erőszakos magatartásra hajlamos betegekkel („people with challenging behavior”) részletesen foglalkozó kormányzati jelentés a pszichiátriai ellátásról. A kiindulópont és a két intézményrendszer helyzete persze más, de a konkrét brit megoldási javaslatok (például erőszakos betegekről készült helyi, a felelős kapcsolattartó személyét is tartalmazó nyilvántartás) mellett már a vizsgált kérdések is segítséget jelenthetnek.