Az Országgyűlés tegnap elfogadta az információszabadsági törvény módosítását, amely szándéka szerint egy sor ponton szűkíteni akarja a közérdekű adatok megismerhetőségét. Mindez egy ellenzéki versenyfutásba torkollott annak érdekében, hogy ki tud előbb az Alkotmánybírósághoz fordulni a törvény miatt. Attól tartunk, egy alkotmánybírósági eljárás jelen pillanatban csak ártana az információszabadság ügyének. Több józanságot és a napi hírversenytől független jogi tervezőmunkát ajánlunk mindenkinek, aki tényleg az átláthatóságért aggódik.

Nem kérdés: a kormánypártokat tisztességtelen szándékok vezették a törvénymódosítás előkészítése és elfogadása során. A jogszabály legalább tíz ponton próbálja szűkíteni az információszabadság érvényesülését, mindezt természetesen érdemi indokolás és társadalmi vita nélkül teszi: a korlátozások a törvénytervezet társadalmi egyeztetését követően, minden érdemi hatásvizsgálat nélkül kerültek be az Országgyűlésnek benyújtott törvényjavaslatba.

A módosítások ráadásul főként az elmúlt néhány év állami részről elbukott közadat-pereiből táplálkoznak, hiszen jórészt olyan szabályokat vezetnek be, amelyekre eddig is próbáltak hivatkozni az adatkezelők, csak éppen lepattantak a bíróságokról ezek ez érvek. Alig van olyan, információszabadságot érintő módosítás az elfogadott törvényben, amit ne tudnánk konkrét ügyekhez kötni: az anonim igénylések kizárása a felcsúti önkormányzat védekezéséből lehet ismerős, az ismételt adatigénylés tilalmát a Szépművészeti Múzeum ügyvédje látta bele eddig a hatályos szabályokba, a szerzői jogi védelemre való hivatkozás pedig a Századvég által készített tanulmányok ügyét idézi, a költségtérítés újraszabályozása nyilvánvalóan a dohánykoncessziós pályázatokkal és a földalap pályázataival kapcsolatos perek tanulságaként került a törvénybe, a „más döntés megalapozását szolgáló döntés” eltitkolásának lehetőségére pedig az egyik paksi perben az igazságügyi miniszter ügyvédi irodája éppúgy hivatkozott, mint a Magyar Nemzeti Bank az igazgatósági határozatok kiadásáért indított per során.

A törvény elfogadása után tehát logikusan adódik a kérdés: hogyan tovább, mi a következő lépés azok számára, akik elkötelezettek az információszabadság iránt?

Az egyik lehetőséget ötven ellenzéki képviselői aláírás jelenti: ezek segítségével az Alkotmánybíróság utólagos normakontroll keretében, csak az elvi kérdésekre koncentrálva foglalkozhat a törvénymódosítással. Attól tartunk, hogy ez nem lesz a siker útja.

A törvénymódosítás legtöbbet vitatott eleme, az adatkiadásért felszámítható költségtérítés ügye szerintünk önmagában nem alkotmányossági kérdés. Az elmúlt hetek közbeszédében elterjedt, hogy a kormányzat most teszi „fizetőssé” az adatigénylést. Nos, ez nem igaz. Eddig is kérhettek költségtérítést az adatkezelők az iratmásolat kiadásáért, a másolatkészítéssel összefüggésben felmerült költség mértékéig. Volt, hogy meg is tették, volt, hogy pofátlan mértékű költségtérítést állapítottak meg, ami miatt bírósághoz kellett fordulni. A jelen törvénymódosítás a fennálló helyzeten annyit változtat csak, hogy a másolópapír és a festék költsége mellett a másolatot elkészítő munkatárs bérköltségét is el lehet kérni az adatokért cserébe. Ez pedig – bármennyire is hátrányos az információszabadság szempontjából – önmagában még nem alaptörvény-ellenes, hiszen az adatigénylőnek nincsen arra vonatkozó joga, hogy az adatigénylése teljesítésének a költségét a közösség egésze finanszírozza (az „ingyenesség” értelemszerűen azt jelenti, hogy mindenki adóforintjai terhére történik az adatszolgáltatás). Elvi, normatív szinten éppen ezért nehéz lenne azt állítani, hogy alaptörvény-sértő ez a módosítás, így az ötven képviselős, utólagos normakontroll esetében az Alkotmánybíróság alighanem elutasítaná az indítványt. Az egyes konkrét perekben persze előállhatnak abszurd helyzetek, amikor teljesen indokolatlan költséget kíván érvényesíteni az adatkezelő az igénylővel szemben. Akkor és ott ezt majd lehet és kell is vitatni bíróság előtt – amit viszont sokkal nehezebb lesz megtenni, ha az Alkotmánybíróság elvi szinten már rendben találta a szabályozást.

Az elfogadott törvény emellett tele van olyan, kis terjedelmű, de fontos módosításokkal, amelyek lehetőséget adnak az információszabadság indokolatlan korlátozására. Ebbe a körbe tartozik az adatigénylő beazonosíthatóságának előírása, az egy éven belüli ismételt adatigénylés elutasításának lehetősége, a döntés-előkészítő adatok nyilvánosságának korlátozása vagy a szerzői jogi törvény módosítása. Ezek azonban mind kétértelmű módosítások, így kényszerítően nem következik a törvényből az alapjogsérelem bekövetkezése: a szabályoknak lehetséges ésszerű és alkotmányos értelmet is tulajdonítani, de az adatkezelők minden bizonnyal megtagadási okként fognak tekinteni rájuk. Egy absztrakt, nem konkrét ügyre vonatkozó alkotmánybírósági eljárás most vélhetően azzal az eredménnyel járna, hogy a testület megerősítené a vitatott szabályok elvi alkotmányosságát, ami viszont a későbbiekben a konkrét ügyekben igen nehézzé tenné azt, hogy a bíróságok előtt alaptörvény-ellenességre lehessen hivatkozni.

Jó példa ebből a szempontból a két évvel ezelőtt elfogadott lex Átlátszó, ami a „számlaszintű” adatigénylésnek akart gátat vetni. Az egyes konkrét perekben sikerrel lehetett megszerezni „számlaszintű” adatokat is azzal érvelve, hogy a törvényi korlátozást csak megszorítóan szabad értelmezni. Egyáltalán nem evidens, hogy a törvény alkotmányellenességének megállapítását elutasító alkotmánybírósági döntés után is ugyanígy végződtek volna az egyes konkrét perek.

Egy kedvezőtlen alkotmánybírósági döntés természetesen kiváló alkalmat adna arra, hogy az információszabadság végéről és a jogállam sokadik haláláról lehessen értekezni – csak éppen a hatalom átláthatósága szenvedne csorbát. A konkrét perekben pedig sokkal nehezebb lenne az adott, konkrét esetben felmerülő jogsérelemre hivatkozni, hiszen elvi szinten az Alkotmánybíróság rendben találta a szabályozást.

A másik lehetőség, ahogyan reagálni lehet a törvénymódosításra, sokkal munkásabb, kevésbé látványos, de több sikerrel kecsegtet az információszabadság szempontjából. Szisztematikusan és sorban próbára kell tenni adatigénylésekkel és közadat-perekkel a most elfogadott, új szabályokat. Ha ennek során az derül ki, hogy ténylegesen nem alkalmazzák a korlátozó szabályokat, máris nyert ügye van a nyilvánosságnak. Ha az adatkezelők megpróbálják ezekre hivatkozva megtagadni az adatigénylések teljesítését, akkor a bíróság előtt minden egyes esetben konkrétan kell rámutatni arra, hogy milyen abszurd és alaptörvény-ellenes a nyilvánosság ilyen korlátozása. Ha pedig a bíróságok az adatkezelők pártjára állnak, még mindig lehet Alkotmánybírósághoz fordulni, hogy a konkrét ügyben mondjon ítéletet az adatkiadás megtagadása felett.

Igen, ez melós dolog. Nehéz belőle gyorsan és könnyen kommunikálható sajtóeseményt kreálni. Mégis, sokkal több eredménnyel kecsegtet. Márcsak azért is, mert a kormánytöbbség célja a törvénymódosítás elfogadásával éppen az volt, hogy kedvét szegje a polgároknak a közérdekű adatok igénylésétől. Minden olyan politikusi vagy civil lépés káros a közérdekű adatok nyilvánossága szempontjából, amelyik ezt a narratívát, az információszabadság halálát erősíti. Meg kell mutatnunk a kormányzatnak, hogy semmilyen ügyeskedéssel nem szegi kedvünket, mert képesek vagyunk megvédeni a szabadságunkat.