A MIÉP-döntés emlékére

Az AB formailag ignorálta, tartalmilag átvette, szellemiségében viszont elárulta 15 évvel ezelőtti döntését.

Szokatlan módon személyes felütéssel indítanánk: a blog egyik szerzője az alkotmányjog melletti máig tartó elköteleződésének egyik nagyon fontos tényezőjeként emlékszik vissza a 27/1998. (VI. 16.) AB határozatra. A MIÉP-frakciós döntés könnyen megérthető felszíne az, hogy egy politikai karanténban lévő, értékválasztásaiban az alkotmányos rendszert amúgy számos elemében támadó párt azért tud a többi párt ellenére frakciót alakítani, mert léteznek mindenkire érvényes alkotmányos elvek, és van olyan szerv, aki ezeket részrehajlás nélkül érvényesíti. Ez azért olyan üzenet, amiből joghallgatóként könnyű az azonosulás szintjéig megérteni, hogy miért jó egy országnak, ha működik benne az alkotmányvédelem.

A DK-frakció ügyében a mai AB a héten éppen ezzel a döntéssel találkozott szembe, és a végeredmény igen tanulságos. A két ügy ténybeli alapja hasonló, de fontos pontokon különböző:  a 14 fős MIÉP- és a 10 fős DK-frakció ugyan  egyaránt a Házszabály frakcióminimum-szabálya miatt nem alakult meg, de a listán a parlamentbe jutott MIÉP-pel ez az Országgyűlés megalakulásakor, a ciklus közben alakult DK-val viszont egy jól időzített házszabály-módosítás miatt esett meg.

Ettől még a két ügyben mérlegelt szempontok jórészt azonosak voltak: a 2012 előtti AB-határozatok április 1-jei hatályon kívül helyezése óta született első érdemi döntés emiatt lett egészen szürreális. A többségi döntés ugyanis – az elmúlt évek plágiumbotrányait felidéző módon – úgy ismétli tartalmilag, illetve néha szó szerint az 1998-as AB-döntés megállapításait, hogy arra hivatkozást semmilyen formában nem tartalmaz. Köztük például azt is, hogy “az olyan pártlistához tartozó országgyűlési képviselőket, amelynek pártlistája a valamennyi területi pártlistára leadott és országosan összesített érvényes szavazatok több mint öt százalékát megkapta, mindenképpen megilleti a képviselőcsoport létrehozásának joga”, pedig a DK-ra ez a követelmény a MIÉP-pel ellentétben nem is vonatkozott. Ha mostantól ez lesz a követett gyakorlat, akkor az egyrészt még nehezebbé teszi az indítványozók dolgát: ha tudom, hogy létezik egy alkotmányossági követelmény, amiről sejtem, hogy az AB szerint is létezhet, akkor arra hogyan hivatkozhatom úgy, hogy azt nem a régi AB-döntésekből idézem? Mi hajlunk egyébként arra, hogy úgy, hogy ahol lehet (és sok esetben lehet), ott a tavalyi és az idei döntésekből idézzük, mint az eredetit kikeresni lusta, de azért a hivatkozást elhagyni nem merő dolgozatíró. Ennél is fontosabb bizonytalansági faktor lehet az, hogy így az eredeti ügytől függetlenedhet, így aztán új tartalmat nyerhet az idézett alkotmányossági követelmény is.

Fájóbb azonban a többségi döntés tartalma: egy folyamatban lévő frakcióalakítást annak megtörténte előtt három nappal megakadályozó, nyilvánvalóan az egyedi ügyet, és nem a jövőt rendezni kívánó módosításnál ugyanis szinte mindegy, hogy a jogállamiság melyik eleme alapján közelítjük meg, az mindenképpen szétfeszíti az alkotmányos rendszer szövetét. Ehhez képest a többségi döntés egyedül a bizalomvédelem szempontjából – Salamon László még abból sem – látja vizsgálhatónak ezt a sajátosságot, de arra jut, hogy az ebben az ügyben  “nem jelenti azt, hogy a jövőbeli szabályozás reménye önmagában alanyi jogot keletkeztetne e várakozás teljesülésére, és még kevésbé jelenti azt, hogy pusztán emiatt egy adott szabályozás megváltoztatása, bármilyen rövid idő lett volna szükséges egy adott jog megszerzéséhez és annak gyakorlásához, alaptörvény-ellenes lenne”. Az AB többsége szerint tehát a DK-frakció megalapítását ezen a módon teljesen alkotmányos volt megakadályozni. Az meg, hogy az érintett képviselők az akkor hatályos Házszabály tartalmában és az évtizedes parlamenti szokásjogban bízva hoztak döntést az MSZP-frakcióból való kilépésükről, az AB szerint az ő személyes problémájuk.

Nem kell a DK-t szeretnünk ahhoz, hogy tudjuk: erre a döntésre újabb tizenöt év múlva nem fogunk nosztalgikusan visszaemlékezni.