A Kormány jól tudja, hogy hol húzódik a jó erkölcs határa: valahol 1 998 370 és 2 000 000 forint között.

Az Országgyűlés a hetekben tárgyalja a Nemzeti Adó- és Vámhivatalról szóló törvényjavaslatot, amely sok más, a közterhek hatékonyabb behajtását célzó változás mellett az új, önálló költségvetési fejezetet képező kormányhivatal elnökének életét jelentősen megkönnyíti a jövőben, így egy jó szakembernek soha sem kell majd az állásinterjú végén elnézéskérően mosolyogva azt mondania, hogy „a törvényi bértáblát meg ugye ismeri”. A rendelkezés így szól:

„26. § A kimagasló teljesítményt nyújtó, és a szervezet működése szempontjából kiemelten fontos munkakört, beosztást betöltő kormánytisztviselőnek, pénzügyőrnek az e törvényben meghatározott illetményrendszerre vonatkozó szabályoktól eltérő, személyi illetményt állapíthat meg a NAV elnöke. A személyi illetmény nem haladhatja meg a Központi Statisztikai Hivatal által hivatalosan közzétett, a tárgyévet megelőző évre vonatkozó nemzetgazdasági havi átlagos bruttó kereset tízszeresét.”

No most tavaly a havi átlagos bruttó kereset 199 837 Ft volt, azaz a törvény arra ad felhatalmazást az elnöknek, hogy bármely kiemelten fontos beosztást betöltő, egyben kiemelkedő teljesítményt nyújtó munkatársának havi 1 998 370 forintos illetményt határozzon meg.

Ez több, mint amit bárki keres a központi közigazgatásban, ideértve a miniszterelnököt, a minisztert és NAV elnökét is.

Jó viszont tisztán látni, hogy a Kormány a jó erkölcsbe ütközés határát milyen pontosan látja: míg a bruttó kétmillió forintot meghaladó jövedelmeket az állami szférában felháborodva, a szabályozási célt a választói felhatalmazás elengedhetetlen részének tekintve különadóval vonja el, ennél a határnál 1 630 forinttal alacsonyabb havi bér bárkinek kiosztható lesz majd a NAV-nál.

Nem gondoljuk, hogy ne kellene nagyon jól megfizetni a valóban kiemelkedően teljesítő adóellenőröket és pénzügyőröket, hiszen – hasonlóan a pénzügyi igazgatás más területeihez – a piaci szférával való szakmai versenyképesség elvesztése több bevételt vihet el, mint amennyit a béreken való spórolás hoz. Igaz, a szövegből nem következik, hogy ebben a körben lenne alkalmazható az eltérítés, hiszen a főnök diplomás titkárnője is kiemelten fontos munkakört lát el, nyilván kimagasló teljesítményt nyújtva. Az illetményplafon szintje, illetve az illetmény meghatározásának teljes munkáltatói szabadsága azonban az éppen meghaladni próbált pénzszórási gyakorlat szép példája lehetne: (majdnem) kétmillió forint havi bér, illetve az ennek alapján járó, a különadó mellett is (majdnem) hatmilliós felmentéskor járó juttatás (60 napra járó járandóság mentes a különadó alól). Ennek a nettóját a jövő évi egykulcsos adóval már ki se mernénk számolni.

Bár a javaslat némileg elütni látszik a kormányzati kommunikáció fővonalától, az előterjesztő mégsem rejtegeti túlságosan: már az is kevésbé lett volna feltűnő, ha nem állapít meg plafont a normaszöveg, de a közszférában bárkinek a juttatását éppen az átlagkereset tízszereséhez kötni mindenképpen szokatlan őszinteségre – egyben a következménynélküliség biztos tudására – vall.