Bezárás
alkotmányjog

Így írunk mi alkotmánybírósági indítványt

A friss média-törvényjavaslat apropóján bemutatjuk a blogszerzőknek a médiaalkotmány egyes rendelkezései megsemmisítését kezdeményező indítványát.

Tisztelt Alkotmánybíróság!

Alulírott … indítványozom, hogy a Tisztelt Alkotmánybíróság állapítsa meg, hogy a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény 4. § (1) és (2) bekezdése, 6. § (3) bekezdése, valamint 13. § (2) bekezdése ellentétes az Alkotmány 61. §-ával, ezért e rendelkezéseket semmisítse meg.

1. A törvény 4. § (1) bekezdése az Alkotmány 61. § (2) bekezdésének sajátos, „helyesbített” ismétlése. Az Alkotmány 61. § (2) bekezdése a sajtó szabadságának és sokszínűségének is az elismerését és védelmét garantálja. Ezzel ellentétesen, a törvény 4. § (1) bekezdése a sajtó sokszínűségével kapcsolatban az állam feladatát – az elismerés és védelem helyett – a biztosításban jelöli meg. A 4. § (1) bekezdés általános és tömör megfogalmazása – az „alapvető szabályairól” kifejezést a címében is hordozó, „médiaalkotmány”ként hivatkozott törvényben – egyértelműen arra utal, hogy az állami feladat meghatározása nem kiegészíti, végrehajtja az Alkotmány 61. § (2) bekezdését, hanem újraértelmezi azt. Az újraértelmezés pedig tartalmában különböző, az állami feladat minőségileg eltérő. Ha az államnak nem feladata a sokszínűség elismerése és védelme, ha az nem önmagában vett érték, hanem az állam által biztosított cél, akkor egyrészt lényegesen nagyobb az állam lehetősége a korlátozásra (hiszen egy már sokszínű sajtó esetében a sokszínűséget növelő sajtótermékeknek nincs védelme), és lényegesen nagyobb az állam sajtóalakító szerepe is: nem a sajtó egésze, hanem az állam felel ugyanis azért, hogy a sajtó sokszínű legyen. Nem egyértelmű, hogy ezt az állam milyen eszközökkel – új médiaszolgáltatások indításával vagy meglévő médiaszolgáltatások átszínezésével – teszi, de az igen, hogy a feladat idegen az Alkotmány 61. §-ának egészétől, és tételesen ellentétes a 61. § (2) bekezdésével.
A törvény 4. § (2) bekezdése azáltal sérti az Alkotmány 61. §-át, hogy a sajtószabadság tartalmaként egy értelmetlen rendelkezést állapít meg. A 4. § (2) bekezdésben meghatározott mondatnak az alanya ugyanis a „függetlenség”. Nyilvánvaló, hogy önmagában – az államtól, bármely szervezettől és érdekcsoporttól való – „függetlenség” mint elvont fogalom nem lehet a sajtószabadság alanya. Független valamitől csak valami más lehet; feltéve, de – ilyen bizonytalan fogalmazást az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiságból levezetett jogbiztonság keretei között – meg nem engedve, hogy a függetlenség alanya a sajtó, a rendelkezésnek azt az értelmet tulajdoníthatnánk, hogy a sajtó független az államtól, bármely szervezettől vagy érdekcsoporttól. Megint csak nyilvánvaló, hogy a sajtó egyes elemei tekintetében e rendelkezés abszurd deklaráció, a sajtótermék sosem lehet tökéletesen független az azt kiadótól. A rendelkezés elvileg vonatkoztatható a sajtó egészére is, a sajtó egészének függetlensége azonban az Alkotmány 61. § (2) bekezdésében meghatározott sajtószabadságnak a központi eleme, s annak általános törvényi említése azt a látszatot kelti, mintha azt nem az Alkotmány, hanem csak a „médiaalkotmány” védené. Mindezekre tekintettel a törvény 4. § (2) bekezdéséből olyannyira hiányzik a „világos, érthető és megfelelően értelmezhető normatartalom” (ABH 1992, 142.), hogy a jogbiztonság elemeként megfogalmazott normavilágosság követelménye, így az Alkotmány 2. § (1) bekezdése, s közvetve az Alkotmány 61. § (2) bekezdése sérül.

2. A törvény 6. § (3) bekezdése közrendvédelmi és közelebbről meg nem jelölt nemzetbiztonsági okokból teszi lehetővé a forrásvédelem feloldását, lényegében kiüresítve a jogintézményt. A sajtószabadság érvényesüléséhez elengedhetetlen az információforrás titokban maradására vonatkozó garanciális szabályok pontos meghatározása és tartalmi korlát meghatározása. A rendelkezés – ellentétben a korábban kifogásoltakkal – kellően konkrét ahhoz, hogy a mindennapi jogalkalmazás részévé váljon, éppen ez azonban a probléma vele. A sajtóról szóló 1986. évi II. törvény 11. § (1) bekezdés b) pontja, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvénnyel együttesen kizárólag büntetőügyben tette lehetővé a forrás megjelölésére kötelezést, az eljáró nyomozó hatóság, az ügyész, illetve a bíróság számára. A sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló törvény ezzel szemben valamennyi bírósági és hatósági eljárásban lehetővé teszi a forrás felfedésére kötelezést. Míg a korábbi szabályozás esetében a bűncselekmény gyanúja kellett a forrás megjelölésére kötelezéshez (hiszen ez a büntetőeljárás alapvető feltétele), addig azt a 6. § (3) bekezdése a nemzetbiztonság, a közrend védelme, valamint – közelebbről meg nem határozott – bűncselekmények megelőzése és felderítése céljából is lehetővé teszi. Álláspontom szerint ez a feltételrendszer a sajtószabadság fontos garanciális elemeként létező, a forrás titokban tartására vonatkozó jogosultságot megszüntette.
A 6. § (3) bekezdése szerint bármely hatóság, önmagában a közrend védelmére vagy a nemzetbiztonságra hivatkozással az információforrás felfedésére kötelezhet. A törvény nem ad sem tartalmi szempontokat, sem eljárási garanciákat ahhoz, hogy a felfedésre kötelezésre valóban csak akkor kerüljön sor, ha a konkrét esetben a megjelölt védendő értékek fontossága meghaladja a sajtószabadság védelméét. A törvény „kivételesen indokolt eset” fordulata nem alkalmas ilyen összehasonlításra, eljárási biztosítékok hiányában semmi nem akadályozza meg a hatóságot abban, hogy minden esetet, amikor szüksége van a forrás személyének megállapítására kivételesen indokoltnak tartson. Ez különösen aggályos annak fényében, amit az Alkotmánybíróság a sajtószabadság anyajogaként kezelt véleménynyilvánítási szabadság esetében mondott ki a 30/1992. (V. 26.) AB határozatában: „[a] vélemény szabadságával szemben mérlegelendő korlátozó törvénynek nagyobb a súlya, ha közvetlenül másik alanyi alapjog érvényesítésére és védelmére szolgál, kisebb, ha ilyen jogokat csakis mögöttesen, valamely „intézmény” közvetítésével véd, s legkisebb, ha csupán valamely elvont érték önmagában a tárgya (pl. a köznyugalom)”. A közrend és a nemzetbiztonság is ilyen elvont érték, ami ugyan indokolhatja a forrás felfedését, de a szabályozásnak biztosítania kell, hogy kizárólag az indokolt esetekben kerüljön erre sor.
Álláspontom szerint a 6. § (3) bekezdése nélkülözi azon garanciákat, amelyeket a sajtószabadság fontos részét képező forrásvédelem indokol, ugyanakkor közvetlenül alkalmazható rendelkezése miatt az alkotmányellenes mulasztás megállapítása nem kielégítő. Kérem ezért a Tisztelt Alkotmánybíróságot, hogy az Alkotmány 61. §-ának sérelmére tekintettel a törvény 6. § (3) bekezdését semmisítse meg.

3. A törvény 13. § (2) bekezdése sokoldalú, tárgyilagos és kiegyensúlyozott tájékoztatást vár el minden lineáris és lekérhető médiaszolgáltatótól, amivel implicite korlátozza a tudósított események körének a szerkesztői szabadság körébe tartozó kijelölését is. Ilyen szigorú követelményt csak a közszolgálati médiaszolgáltatások esetében, a rájuk vonatkozó törvényi szabályozás során lehet alkotmányosan indokolt. Az Alkotmánybíróság 1/2007. (I. 18.) AB határozatában a belső kiegyensúlyozottság, azaz az egyes médiaszolgáltatók felé támasztott kiegyensúlyozottsági követelmény alkotmányos határairól a következőt állapította meg: „A véleménypluralizmus fenntartása érdekében a kiegyensúlyozottság vizsgálandó a közpénzből létrehozott és működtetett közszolgálati műsorszolgáltatók, továbbá azon kereskedelmi rádiók és televíziók esetében, amelyek véleményformáló ereje jelentőssé válik.” A törvény 13. § (2) bekezdése ennél lényegesebb kört érint, hiszen valamennyi tájékoztatási tevékenységet végző lineáris és lekérhető médiaszolgáltatásra vonatkozik. Ez kifejezetten ellentétben van az Alkotmánybíróságnak az idézett megállapítására vonatkozó indokolásával: „Ma nem csak a közszolgálati rádiók és televíziók használnak földfelszíni frekvenciát, valamint a teljes körű és tárgyilagos tájékoztatás alapján létrejövő demokratikus közvélemény alakításában sem csupán a közszolgálati műsorszolgáltatók vesznek részt. (…)
A szűkös mértékben rendelkezésre álló frekvenciát használó televízió és rádió csatornák mindenki számára hozzáférhető, jelenleg anyagi ellenszolgáltatás nélkül igénybe vehető műsorszolgáltatások.”
A jelentős véleményformáló erővel nem rendelkező lineáris médiaszolgáltatók, valamint a lekérhető médiaszolgáltatók esetében sem a frekvenciák szűkössége, sem a jelentős véleményformáló erő nem lehet olyan indok, ami a sajtószabadság korlátozásának alkotmányos alapja lehet. Ha a külső pluralizmus megvalósul, azaz, ha sajtó sokszereplős piacként funkcionál, a sokoldalúságot éppen az javíthatja, ha a piac nem jelentős szereplői, valamint a lekérhető médiaszolgáltatók tematikus, a különleges vagy extrém véleményeket is bemutató szolgáltatást is nyújthatnak. Nincs alkotmányos szükségessége annak, hogy minden egyes tájékoztatás kiegyensúlyozott legyen. Ugyanez a feltételrendszer és következtetés vonatkozik a tájékoztatás „sokoldalúságára” is. Ezért a törvény 13. § (2) bekezdése sérti az Alkotmány 61. §-át.
 

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom