Idén eddig 88 kihirdetett törvénynél járunk, amihez jön még 10, pillanatnyilag Schmitt Pál aláírására váró, valamint 18 jövő hétfői zárószavazásra tervezett törvény. Így – már ha az államfő nem találja közben meg a vétóra vonatkozó részt az Alkotmányban, esetleg a kormánytöbbség nem bizonytalanodik el például abban, hogy jó ötlet-e az NMHH és a PSZÁF felsővezetését különadómentessé tenni – akkor 116 kihirdetett törvénynél mennek el nyaralni az országgyűlési képviselők.

Ez a mennyiségi mutató természetesen a kormánypártok ’példátlan’ többségét és a Kormány ennek megfelelő közjogi támogatottságát, azaz a kormányzás erejét is mutathatja. Mi mégis óvatosabban minősítenénk a mennyiségi csúcsra járatást sikernek, és nem csak azért, mert a szakapparátus (a Kormányé és a kormánypárti frakcióké egyaránt) láthatóan nagyon nehezen birkózik azzal az ­­amúgy ilyen körülmények között megfelelően végre sem hajtható feladattal, hogy legalább a joghatás kiváltására alkalmatlan és az egymással ellentétes elemeket kiszűrje. A törvénydömping oka ugyanis messze nem csak a kormányzat önképében hangsúlyos, például a Fidesz-frakció által közvetlenül gondozott (jobbára Lázár- és Rogán-javaslatokban materializálódó) célokhoz kapcsolódik, mint ahogy nem is a strukturális reformokkal összefüggsében eddig megszületett törvényalkotás vagy az eddig elfogadott sarkalatos törvények jelentették a többletet. Több tucat olyan törvény is átszaladt – gyakran múló hasmenéshez hasonlíthatóan napok alatt és avatatlan szemlélő számára észrevétlenül – a törvényhozáson, amelyekről a hivatalos kommunikáció sem nagyon tudott mit mondani, minthogy csak annak voltak fontosak, aki előkészítette őket.

A hadisírok és hősi emlékművek védelmét például valószínűleg sokkal inkább meghatározza az erre fordított források összege, mint a HM azon szándéka (5. sorszámú törvényjavaslat), hogy a tárgyról külön törvényt alkosson az Országgyűlés, mert „a vonatkozó Genfi Egyezmények, kétoldalú megállapodások és a temetkezési törvény végrehajtásának tapasztalat alapján szükséges” a tárgykör koherens újraszabályozása.

Még szebb az információbiztonság szabályairól szóló sokatmondó című törvény (KIM, 28.) rövid indokolása, miszerint „az információ biztonsága kiemelt szintű prioritás, ezért egységes, törvényi szintű szabályozása szükséges” – ha ez a régóta fel-fel bukkanó informatikai biztonsági törvényt jelöli, akkor a sietség és a külön törvény egyaránt túlzásnak látszik.

Megtippelni sem tudnánk, hogy miért kell a közúti közlekedési törvényeket önálló törvényjavaslatban módosítani (NFM, 40.) csak azért, mert a (sztálini alkotmány alapján kiadott)  89/1988. (XII. 20.) MT rendelet módosításához törvényi felhatalmazást kell teremteni, ami nem nagyon lehet több három mondatnyi szabályozásnál, ha amúgy a kormánytöbbség nem fél teljesen más tárgyú törvényekhez benyújtott zárószavazás előtti módosítóval komplett szabályozási reformokat végrehajtani.

2006 után (amikor jogállásához igazodva kormányrendeletbe került a szabályozása) ismét törvény, sőt önálló törvény szól majd a Szervezett Bűnözés Elleni Koordinációs Központról, amiből elsősorban nyilván maga a szervezet profitálhat (BM, 45.).

Végül hosszú előtörténet után (úgy tűnik) lesz külön turisztikai törvény (NGM, 53.), aminek esetében csak remélni tudjuk, hogy a kapcsolódó adókedvezményekre tett javaslatokon túl sikerül végre sok év után megtalálni azt, amiért érdemes külön törvényt alkotni. Mindenesetre az az indokolásban nem valami bíztató, hogy „[a] törvényi szabályozás hiányából fakadóan nincsenek a turizmus jelentőségét megfogalmazó, alapdefiníciókat lefektető, a turizmus működésének struktúráját megállapító előírások”.