A Kormány az államilag támogatott felsőoktatási férőhelyek csökkentésével jó irányba indulna, de – a hatalmas fiskális nyomás alatt érthető, de meg nem bocsátható módon – egyben a jó irányban található falnak is nekirohanni készül. A kurrens szakokon a támogatott képzés teljes felszámolására, így többek közt a jogász-, a közgazdász- és az újságíróképzés egészének fizetőssé tételére vonatkozó kormányzati tervek megvalósulása katasztrofális következményekre vezethet. Legalábbis mi jobban szeretnénk olyan országban élni, ahol a jog, a gazdaság és a média szakmai elitjébe való, a tehetségen alapuló bekerülésnek  továbbra sincs sokak számára leküzdhetetlen pénzügyi korlátja.

 "Lehettem volna akármi,

De nem volt türelmem kivárni (…)

Lehettem volna főjogász,

Aki mindent megmagyaráz,

Aki eláztat mindenkit,

Akinek egyedül a pénz számít"

(Auróra: Lehettem volna)

Az alábbiakban a tervnek a jogászképzésre gyakorolt hatásait vesszük számba, minthogy – váltakozó szerepben szerzett tapasztalataink alapján – ez az a képzési terület, ahol átfogó képünk van a jelenlegi helyzetről és az emlúlt évek folyamatairól.

A jogászok (számbeli) túlképzésének ténye nehezen vitatható. A rendszerváltással lezárult az egyetemi férőhelyek által beszűkített módon elsősorban a négy nagy hivatásrendet utánpótlással ellátó négy jogi kar nosztalgiával emlegetett időszaka, és tíz éven belül kialakult a tömegképzés mai rendszere.  A szak és a jogászi hivatások társadalmi presztízse, illetve az a (mára részben tév)hit, hogy egy jogi diplomával mindenki jól fog keresni, jelentős nyomást visz bemeneti oldalon a rendszerbe.

Jogi kart működtetni ráadásul nem csak azért hálás feladat, mert úgyis mindig lesz elég jelentkező. A képzés ugyanis – legalábbis ahogyan ezt a magyar egyetemek megszervezik – azok közé tartozik, amelyek a legkevesebb tárgyi eszközt igénylik. Kis túlzással egy fűthető egyetemi épület és néhány átcsábított egyetemi oktató elég is volt egy-egy új szak beindítására. Így aztán ma az ország nyolc jogi kara ontja a nappali tagozatos hallgatókat, a szintén kurrens levelezős és másoddiplomás képzésekkel együtt pedig jobb években összesen másfélezer jogi diplomát adnak át, ezzel lassan növelve a diplomás jogászok ma bő ötvenezres létszámát.

A minden keretszámhúzás előtt fepörgetett "annyiajogászmintaszemét"-ezést azonban felesleges ismételgetni. Egyrészt a jogi diploma konvertálhatósága megmaradt, a telítettség elsősorban a klasszikus jogászi hivatásokra jellemző (a már pozícióban lévők félelme és lobbija pedig nem meglepő), a határterületeken átlagos szakmai felkészültséggel és különösebb kapcsolati háttér nélkül is talál munkát a végzettek többsége. Tény ugyanakkor, hogy ezzel viszont az igazgatási szakok diplomásainak elhelyezkedése válik keservessé, holott egy jó államigazgatási főiskolai diplomás alkalmasabb lehet a hatósági ügyintézői feladatokra, mint egy átlag alatti felkészültségű jogász. Másrészt a felsimerést már az előző kormányok alatt is tettek követték, a még az első Orbán-kormány által 2002-re meghatározott 1870-es államilag támogatott keretszám átlag 10%-os éves csökkentéssel jelentősen megcsappant.

 

Az osztatlan jogászképzés támogatott keretszámai az előző felsőoktatási reform óta
évszám	jogász	összes
2005	1570	62000
2006	1400	62000
2007	1200	56000
2008	1100	56000
2009	1000	56000
2010	850	56000
2011	800	53450
2012	0 (?)	25000 (?)

 (A 2012-es keretszámelképzelés nem tartalmazza a felsőfokú szakképzés számait.)

A hallgatói létszám csökkenése ezt az arányt meg sem közelíti: az intézmények eddig különösebb nehézség nélkül képesek voltak a kieső ezer államilag támogatott férőhelyet költségtérítésesekkel betölteni. Nincs kétségünk, hogy – ha okozna is ez a kevésbé népszerű karokon nehézségeket – a maradék támogatott helyek eltűnését is menedzselni tudnák az egyetemek. Mi is akkor a probléma azzal, hogy ha a Kormány teljessé teszi az elmúlt nyolc kilenc év folyamatait, és kivonja egy piacról is finanszírozható feladatból a közpénzt?

Az, hogy ha a lenullázás a mostani felsőoktatási reform peremfeltételei mellett valósul meg, akkor ez lezárja a jogi pályát az oda a felső középosztály szintjét elérő erőforrások nélkül igyekvő fiatalok, azaz Kövér László vagy akár Orbán Viktor mai utódai előtt. Az is egyértelműnek tűnik, hogy – mint ahogy az hírlik – át sem lehet majd kerülni (ott, ahol marad ilyen) a költségtérítéses képzésből a támogatottba, állami ösztöndíjasnak a tandíjmentest nevezik majd, a költségtérítés pedig az oktatás tényleges költségének szintjére emelkedik. Az államtól tehát mi a jövőre felvételizők helyében nem várnánk komoly segítséget jelentő ösztöndíjat, más meg aligha száll komoly pénzzel a finanszírozásba.

Így a mai 200.000 forint/félév körül mozgó térítéshez képest a hallgatói teher – a relative alacsony képzési költségek ellenére – könnyen megduplázódhat. Ha pedig a Kormány egyetlen alternatív javaslata valóban a diákhitel marad, akkor egy legalább négy- vagy ötmillió (kiszámítható kamatozású) forinthitelt jelent a pályakezdő vállán. Kivételes elhivatottság és önbizalom kell majd tehát egy fiatal felnőtt részéről ahhoz, hogy elhiggye: szerencsésebb helyzetű versenytársaival szemben is kap majd olyan állást öt év múlva, ami biztosítja a törlesztést.

Tudjuk, hogy a társadalmi mobilitás elősegítését nem feltétlenül egy társadalomképében konzervatív kormányon lehet a legjobban számon kérni, de annak teljes felszámolása a közvélemény formálása és az állam működtetése szempontjából alapvető jelentőségű értelmiségi pályák esetében azért még folyamatosan emelkedő ingerküszöbünkhöz mérve is kirívóan felelőtlen lépés lenne.