„A jogrendszer túlszabályozottságának megszüntetése”: öt éven belül itt a harmadik irányváltás a technikai deregulációban.

A technikai dereguláció a joghatást már ki nem váltó, felesleges, nem használt jogszabályok kiirtását jelenti, és annak ellenére hasznos tudomány, hogy a magyar jogrendszer jelenlegi állapotában olyan vele foglalkozni, mintha az égő házat takarítanánk. Ennek ellenére becsülendő, hogy az Országgyűlés elé jutott a heroikus című, „az egyes törvényeknek és törvényi rendelkezéseknek a jogrendszer túlszabályozottságának megszüntetése érdekében szükséges technikai deregulációjáról” szóló törvényjavaslat, amely valamivel több, mint félezer törvényt – nem kis részben az elmúlt két év túlpörgetett jogalkotási munkájának termékeit – távolít el a jogrendszerből.

A törvényjavaslat komoly szakmai előkészítést tükröz. Megérdemli hát, hogy elsősorban a lényegével foglalkozzunk, és ne csak azzal, hogy hogyan tömik majd tele az országgyűlési képviselők a szöveget eldugni kívánt módosításokkal, bizonyítva, hogy nemhogy a túlszabályozottság nem szűnik most meg, hanem a szabályozottság sem alakul ki. [Bár az mondjuk igaz, hogy Kocsis Máté (önkormányzati vagyon ingyenesen juttatható a Navracsics-egyetemnek) és Zsiga Marcell (ingatlan-nyilvántartási novella, a nemzetiségi törvény nyelvhasználati szabályainak komplett átírása, jelentős állampolgársági és idegenrendészeti módosítások) erősen kezdtek, és hol van még a vége.]

A jelentős vágást – 500 törvény hozzávetőleg az összesen hatályban lévő törvények egyhatoda – három tényező teszi lehetővé: egyrészt az elmúlt években, elsősorban a jogrendszer közjogi területének az Alaptörvényhez kapcsolódó újratelepítése nyomán egy sor régi, sokszor módosított törvény hagyott itt minket, így a régi módosításokban megbújó átmeneti szabályok is feleslegessé váltak, hisz ezek a már nem hatályos törvény két időállapota közötti hidat voltak hivatottak megteremteni. Másrészt a mostani deregulációs törvény ambiciózusan célul tűzte ki, hogy azokat a módosító törvényeket is kiüsse, amelyekben még hatályos törvényekhez kapcsolódva maradtak ilyen átmeneti szabályok – ha kell, akkor ezeknek a rendelkezéseknek az elköltöztetése árán is. Végül a legutóbbi, 2010-es deregulációs irányváltás óta a törvények többsége nem rendelkezett a saját hatályvesztéséről, így a közelmúlt terméséből is jutott aratnivaló.

Éppen az utóbbi két tényezőhöz köthetőek azonban azok a változások, amelyek a jogász és nem jogász jogalkalmazók azon, meghatározó többségét is érinthetik a csomagban, akiket teljes mértékben hidegen hagy, hogy hány törvény van hatályban.

Egyrészt nem problémamentes a korábbi átmeneti szabályok mozgatása. Ez ugyanis komoly hibalehetőséget hordoz magában, egyben könnyen megtréfálhatja a jogalkalmazót is, aki azt hiheti, hogy ha a megszokott helyen nem találja kedvenc átmeneti szabályát, akkor az biztosan hatályát is vesztette, pedig csak elköltözött az anyatörvényébe. A projektnek ezt a részét mi nem vállaltuk volna be azért a néhány tucat kidobható törvényért. S persze igaz, hogy az így elért egységesség önérték (bízhatok benne, hogy minden átmeneti szabályt megtalálok az alapjogszabály végén), de nem kizárt, hogy például „A közszolgálati joganyagnak az egyes törvényeknek és törvényi rendelkezéseknek a jogrendszer túlszabályozottságának megszüntetése érdekében szükséges technikai deregulációjáról szóló törvénnyel hatályon kívül helyezett rendelkezéseivel összefüggő szabályozási átmenet” alcím meg fogja majd ijeszteni a közszolgálati törvény néhány alkalmazóját. Így ha valaki majd júniustól (a deregulációs törvény a kihirdetése utáni napon hatályba lép majd) átmeneti rendelkezést akar hivatkozni bármilyen ügyben, akkor vessen egy pillantást előtte az e törvény szerinti változásokra is.

Másrészt ismét változik a folyamatba épített – azaz a hasonló deregulációs törvényeket nem igénylő – hatályon kívül helyezés főszabálya, amit ráadásul meg se lehet érteni, ha az előzmények nélkül nézzük.

Öt évvel ezelőttig lényegében nem beszélhettünk ilyen tevékenységről, ha volt általános szabály, akkor az leginkább az volt, hogy a módosító jogszabályok maradjanak hatályban mindaddig, amíg az alapjogszabály él. 2007-ben aztán az előző deregulációs törvény – egy 2006-os alkotmánybírósági határozaton felbuzdulva – nyomán váltott a gyakorlat, és innentől – nagyjából következetesen – minden módosító törvény rendelkezett önmaga, sőt, az egyes módosító rendelkezések hatályon kívül helyezéséről is. Ezt nem nagyon értette, és lassan fogadta be a gyakorlat, emellett – különösen akkor, amikor a kodifikátorok egy tucat különböző időpontban hatályba lépő módosítást próbáltak külön-külön rendelkezéssel a hatálybalépés másnapján hatálytalanítani – iszonyatos hibalehetőség rejlett benne. Némi finomodás árán – a rendelkezésenkénti dereguláció visszaszorításával – ennek ellenére kihúzta ez a megközelítés a kormányváltásig, amikor is a megoldással egyáltalán nem szimpatizáló KIM-felsővezetés elutasította az alkalmazását. (Nem segíti a kiszámíthatóságot, hogy a gyakorlat – valószínűleg a szokás hatalma miatt – néha ennek ellenére alkalmazza az önderegulációs rendelkezéseket.)

Az új jogalkotási törvény hozta meg az öndereguláció utódját, kimondva, hogy a kizárólag – végrehajtottnak minősülő – módosításokat és hatályon kívül helyezéseket tartalmazó jogszabályi rendelkezések a törvény erejénél fogva hatályukat veszítik. Ez kétségkívül átvágta ugyan a gordiuszi csomót – levéve a kodifikátor és a jogalkotó nyakából a terhet –, ám valójában csak a döglött tehenet vitte át egy másik kertbe, hiszen innentől a jogszabálytárak hatályosítása során felmerülő értelmezési kérdés lett, hogy valami hatályos-e vagy sem. S ez ugyan eddig az ügyek döntő többsége esetében rutinmunka volt, de – a döntően kodifikációs hibákból fakadó – határesetekben érdekes helyzetet teremt, különösen, ha a piacon elérhető jogszabálytárak szerkesztői más-más álláspontra jutnak a kérdésben. A magyar állam ugyanis közhiteles információt jelenleg nem kezel és nem is szolgáltat arról, hogy mely jogszabályok vannak éppen hatályban: a Nemzeti Jogszabálytár tartalma sem rendelkezik ilyen hatállyal.

Ezen a helyzeten csavar aztán még egyet Zsiga Marcell módosítója, ami egyértelműen arra reagál, hogy az automatikus hatályvesztés eddigi szabálya a módosító törvények belsejét ugyan kiürítette, de őt magukat a rendszerben hagyta. Az új szabály szerint a jogszabály egésze ex lege hatályát veszti, ha az csak végrehajtott módosításokat, hatályba léptető rendelkezéseket, illetve jogharmonizációs klauzulákat tartalmaz. Ez azonban az eddiginél sokkal több nehezen értelmezhető helyzetet hoz majd. Az még csak-csak biztos, hogy valami módosító rendelkezés-e, de hogy mi számít hatályba léptető szabálynak, és mi az, ami már – a kodifikációs elveket megsértve iderakott – átmeneti szabály, már sokkal nehezebb kérdés.  Így aztán meggyőződésünk, hogy ezzel a szabállyal az Országgyűlés kényelmi szempontok alapján vállalna felesleges kockázatot.

A deregulációs törvény tehát alapvetően következetesen tenne rendet a jogrendszerben, de látni kell, hogy ez a jogalkalmazók – és főképpen a laikus jogalkalmazók – számára nem csak előnnyel, hanem kényelmetlenséggel is járhat. A másik oldalon pedig mára messze nem áll olyan egyértelmű előny, mint húsz éve: informatikai eszközök nélkül a jogalkalmazó már ma sem találja meg a rá vonatkozó szabályokat, a keresőmotornak viszont teljesen mindegy, hogy 3000 vagy 2500 tétel közül válogat.