A vizsgálóbizottságok is mennek a levesbe: az Országgyűlés megtalálta a hatalommegosztást az Alaptörvényben, a Fidesz pedig beleül a tutiba.

A Kormány „alkotmányos konzultációjának” 12. kérdése a következő volt:
„Vannak, akik azt javasolják, hogy Magyarország új alkotmánya
büntetés terhe mellett tegye kötelezővé a megjelenést
annak, akinek az Országgyűlés valamelyik vizsgálóbizottsága
meghallgatásra idézést küld. Ön mit gondol?”

Nem emlékszünk olyan válaszra, amely szerint „az új magyar alkotmány tegye kötelezővé a megjelenést, de a jövőben közérdeklődésre számot tartó ügyben ne alakulhassanak vizsgálóbizottságok”. Ehelyett persze a  támogató álláspont volt a népszerű, amivel nagyjából összhangban az Alaptörvény 18. cikk (4) bekezdése szerintbármely országgyűlési bizottság az ülésén való megjelenésre kötelezheti a Kormány tagját. Így aztán sokáig gondolhattuk, hogy a Fidesz – ha a parlamenti többséggel és a Kormánnyal szembeni külső ellensúlyokat át is rendezte, némelyet közülük le is szaggatva – nem gyűri maga alá a parlamenti ellenőrzés garanciáit, hiszen látványosan tett hitet azok megerősítése mellett.

Be kell azonban lássuk, hogy ilyen szintű elvi konzisztenciát nem várhatunk: az elmúlt hónapokban ugyanis a dolgok nagyot változtak. A lavinát érdekes módon az MSZP indította el, amikor az Országgyűlésről szóló törvényjavaslathoz még márciusban benyújtott egy módosító javaslatot, amely – legalábbis az indokolás szerint – nem akart mást, mint az Országgyűlésnek a vizsgálóbizottság lehetséges feladatairól szóló eddigi, a 4/1998-2002. ÜB számú ügyrendi bizottsági állásfoglalásban összefoglalt gyakorlatát törvénybe foglalni. A szöveg a hivatkozott állásfoglalás szövegén ugyan nem ment túl, de – minthogy a kormánytöbbség azt támogatta – meglehetősen veszélyes szavak kerültek be vele a sarkalatos törvénybe.

Az új országgyűlési törvény ugyanis  úgy korlátozta a vizsgálóbizottságok kiküldését, hogy „[a]z Országgyűlés – az Alaptörvény C) cikk (1) bekezdésével összhangban (hatalommegosztás, IIM) – bármely, az Országgyűlés ellenőrzési feladatkörében felmerülő, közérdekű, interpellációval, kérdéssel (azonnali kérdéssel) nem tisztázható ügy megvizsgálására vizsgálóbizottságot küldhet ki. Nem hozható létre vizsgálóbizottság egyedi jogi felelősség megállapítására, továbbá olyan ügyben, amely az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, illetve az önkormányzatok hatáskörébe tartozik. Nem terjedhet ki a vizsgálat olyan ügyre, amely a döntés előkészítésének szakaszában van. Nem terjedhet ki a vizsgálat továbbá olyan ügy megvizsgálására, amely folyamatban lévő büntető-, szabálysértési, polgári vagy hatósági eljárás tárgya.” (kiemelések tőlünk: IIM)

A szöveg tehát nem csak azokat az ügyeket vette ki a vizsgálható tárgykörökből, ahol a bizottság konkrét ügyek jogi értékelését végezné el (erre ugyanis bőven elég lenne az egyedi jogi felelősség megállapítására vonatkozó kivétel), hanem – biztos, ami biztos, a korábbi bizottsági állásfoglalás megoldását fenntartva – minden szóba jöhető alkotmányos szervet és eljárást felsorolt. Különösen a Számvevőszék említése abszurd, minthogy az az Országgyűlés ellenőrző szerve, és annak – mind a jogszerűség mellett a célszerűségre és a hatékonyságra is kiterjedő – tevékenysége aligha lehet az országgyűlési ellenőrzés korlátja, de hogy a hatalommegosztásnak nincs köze a kettőjük viszonyához, az bizonyos.

Nyilván lehetett volna álnaivan azt várni, hogy az bizottsági állásfoglalás törvénybe emelése csak az eddigi gyakorlat fenntartásával jár majd. Az azonban eddig is szembetűnő volt, hogy az immár törvényben felsorolt tiltó okok összessége egy kis kreativitással az elmúlt húsz évben létrehozott mintegy 40 eddigi vizsgálóbizottság megalakulásának kizárását szinte kivétel nélkül megalapozná az 1995-ös bankkonszolidációs vizsgálóbizottságtól az 1999-2000-es olajbizottságon vagy az Orbán-család közpénzekből való gazdagodását vizsgáló bizottságon (2005) át egészen a tavaly alakult kolontári vizsgálóbizottságig.

Na, erre a kis kreativitásra elég volt tegnapig várnunk. A Jobbik által kezdeményezett Simicska-Nyerges-vizsgálóbizottság felállítását ugyan – LMP-s, MSZP-s és független képviselők támogatásával – 82 képviselő kezdeményezte, elérve ezzel a kötelező megalakítás minimumát, de a Fidesz kreatív jogalkotáson alapuló kreatív jogértelmezése szerint a vizsgálóbizottság megalakítása törvénysértő lenne, márpedig a törvényeket be kell tartani. Pedig a Jobbik javaslata legalább ugyanannyira országgyűlési hatáskörbe tartozik, mint a ciklusban eddig kormánypárti kezdeményezésre létrehozott vizsgálóbizottságok: a két pénzember vállalkozásainak 2010 óta ápolt költségvetési kapcsolatainak vizsgálata jól illeszkedne az eddigi vizsgálatok közzé. Ehhez képest azzal jönni, hogy az eddigi kérdések és interpellációk a vizsgálatot okafogyottá teszik, nem elegáns. Az viszont talán még ennél is szégyenteljesebb lehet, ha végül a formális elutasítás indoka az lesz, hogy az ügy az Állami Számvevőszék hatáskörébe tartozik. Ha pedig a közpénzek felhasználása tárgyában nem lehet vizsgálóbizottságot alakítani, az biztosan sérti az Alaptörvénynek az Országgyűlés hatáskörére vonatkozó 1. cikkét, amelyet akár utólagos normakontrollal (ehhez elég, hogy a vizsgálóbizottságot kezdeményező három párt képviselői támogassák az indítványt), vagy a konkrét határozati javaslat elutasítása ellen benyújtott alkotmányjogi panasszal is meg lehet támadni az Alkotmánybíróságnál.

Bárhogy is lesz, tegnap óta egyértelmű, hogy a vizsgálóbizottság megalakíthatóságának megítélése a kormánytöbbség politikai mérlegelése alá került. Ez pedig a jogintézmény végét jelenti, hiszen miért gondolná a kormányoldalon bárki, hogy szükség van bármelyik, az adott ciklust érintő vizsgálóbizottság megalakítására.