Bezárás
alkotmányjog

Szálka a torkon

Formai elutasítási indokok vastag falát építi fel maga köré az Alkotmánybíróság.

Eddig messze nem mondható kezelhetetlennek a hatásköreiben átalakult Alkotmánybíróság ügyterhe: a havi száz körüli ügyérkezés sem a korábbi évekhez, sem a jogrendszer állandósult átalakulásához mérten nem extrém teher, amit ráadásul megújult működési rend és több alkotmánybíró hivatott kezelni. Az Alaptörvény védelmében végigdolgozott első, érdemi döntésekben feltűnően szegény hat hónapban kiszórt – az ügy érdemi vizsgálatát mellőzését jelentő – visszautasítások azonban ennek ellenére nem tanúskodnak az új rendszer zavartalan működéséről. A formálódó, társblogunkon folyamatosan bemutatott gyakorlat azt mutatja, hogy a testület erősen, néha görcsösen kapaszkodik a formai követelményekbe – olyannyira, hogy az már néha a döntési felelősségtől való menekülés látszatát is kelti.

Ennek szélsőséges példája az az eheti döntés, amely a büntetőeljárások áthelyezésére vonatkozó Handó Tünde-hatáskört támadó indítványt utasította vissza. Ebben ugyanis az AB ott találta meg az eljárás lefolytatását megakadályozó formai hibát, hogy az indítványozó az alkotmánybírósági törvény két, eltérő eljárástípusokra vonatkozó rendelkezését is felhívta a benyújtás alapjaként. A konkrét ügyben tényleg érdemi jogi kérdés, hogy az OBH elnökének döntése az ügy áthelyezéséről bírói döntés-e vagy sem; ha az, akkor az egyik hivatkozott hatáskörben járhat el a testület, ha nem az, akkor pedig az indítványban megjelölt másik jogkörében. Valószínűleg éppen ezért hivatkozott mindkét hatáskörre az indítványozó, amit egyébként sem az AB törvény, sem a testület ügyrendje nem tilt. Mindezek után az AB ráadásul nem hiánypótlást kért az indítványozótól, hanem véglegesen visszautasította az indítványt, ami újból már nem is nyújtható be, mert a hatvannapos határidőből immár kicsúsztak a panaszosok. Nehéz ezt másként minősíteni, mint hogy a testület félt foglalkozni az utóbbi hónapok egyik legtöbbet vitatott alkotmányjogi kérdésével.

Pedig az így el nem bírált konkrét ügy olyan szálka az alkotmánybírák torkán, amit jobb lenne mielőbb kiköpniük vagy lenyelniük: az ügyek áthelyezésére vonatkozó szabályokat első formájukban éppen az AB semmisítette meg, hogy aztán az politikai akarat és az Alaptörvény közül az utóbbi idomuljon a másikhoz.

A támadott szabály alapján az Országos Bírósági Hivatal elnöke az eljárás gyorsítása érdekében (ha „a bíróság rendkívüli munkaterhe miatt az ügyek ésszerű időn belül való elbírálása más módon nem biztosítható”) az illetékes bíróság helyett más, azonos hatáskörű bíróságot jelöl ki az ügy elbírálására. Az ezt lehetővé tevő szabály első verzióját egy éve fogadta el az Országgyűlés, és nem okozott nagy meglepetést, hogy azt a törvényes bíróhoz való joggal összeegyeztethetetlennek értékelte az Alkotmánybíróság, és decemberben megsemmisítette azt. Ekkor az Országgyűlés kétharmados többsége a sok más szempontból is kínos Átmeneti Rendelkezésekben ágyazott meg a jogintézménynek, egyben gyorsan reanimálta a megsemmisített törvényi szabályokat. A sötét rítust aztán ebben az ügyben is az első alaptörvény-módosítás végezte be, amely ugye beleírta az Alaptörvénybe, hogy annak az Átmeneti Rendelkezések is részei. (Bár róluk Kerényi-képek nem készültek, és az érettségizők se kapták azokat meg.) Ehhez képest már csak ártalmatlan védővarázslatnak tűnhet, hogy a napokban uniós nyomásra elfogadott igazságügyi igazgatási korrekciós törvénycsomag legalább a jogorvoslatot megnyitja az OBH elnöki döntéssel szemben a Kúriához, megoldva ezzel legalább a formai részét az alkotmányossági problémának. Ugyanabban a helyzetben van tehát most az Alkotmánybíróság, mint a második különadós döntése előtt volt: a terepet átrendezték, de a probléma fennmaradt.

Nem ez az egyetlen olyan visszautasító döntés az elmúlt hónapokban, ahol a testület maximális szigorral kezeli a befogadás szempontjait: mára egyértelmű például, hogy a hasonló (közvetlenül a jogszabályt támadó) indítványok esetében az „alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés” fennállása szabad mérlegelést jelent, ennek alapján bármi elutasítható, például mert a felvetett probléma jogalkalmazási, dogmatika vagy akár közgazdasági kérdést érint. De az sem a törvényből, hanem a megszorító alkotmánybírósági gyakorlatból következik, hogy kidobhatóak a kezdeményezett alkotmánybírósági eljárást megalapozó törvényi rendelkezést tételesen meg nem jelölő indítványok, valamit azok is, amit ugyan határidőben adtak postára, de az Alkotmánybíróságra már annak leteltét követően érkezett be.

Minthogy az egyszerű polgár számára már kötelező a jogi képviselet, a formai követelményeket persze helyes komolyan venni. Ezek funkciója azonban mindenek előtt mégiscsak az lenne, hogy az alkotmánybírák és stábjuk energiájukat az érdemi döntésre alkalmas indítványokra koncentrálhassák. Ha a formalizmus ezt túllépi, akkor komoly ügyek – ha tetszik, „alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdések” – is döntés nélkül maradhatnak. A büntetőper másik bírósághoz helyezhetősége bizonyosan ilyen ügy, amiben ráadásul valamelyik konkrét büntetőügy kapcsán előbb vagy utóbb dönteni kell majd. Nem csak azért gondoljuk azt, hogy jobb lett volna előbb, mert a szabályozást alkotmányellenesnek tartjuk, hanem azért is, mert a bizonytalan jogi helyzetnél komoly súlyú kérdésekben nem nagyon van rosszabb.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom