Bezárás
alkotmányjog

Hatékony védelem

Ahhoz a szervhez fordulna, amelyik csak megállapítja, hogy Önnek van igaza, vagy ahhoz, amelyik emellett az Ön sérelmét is orvosolja? Ez sajnos az Alkotmánybíróság és a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság összevetésében mostantól teljesen életszerű kérdés lehet.

A bírói nyugdíjak – két órán belüli, a döntés elolvasását nem tükröző kormányzati nyilatkozatokkal színesített – ügye mellett tegnap egy másik fontos döntést is publikált az Alkotmánybíróság. Kiderült ugyanis, hogy a Donáti utca helyett Strasbourgban orvosolják majd az indokolás nélküli felmondások következményeit. A lényegében egy időben és teljesen azonos tényállások mellett született európai emberi jogi bírósági és alkotmánybírósági döntések összeolvasásának eredménye sajnos iszonyú kínos a hazai alkotmányvédelemre nézve, ráadásul amúgy elkerülhető költségvetési többletkiadásokat is előrevetít.

Kellemetlen helyzetbe hozta magát az Alkotmánybíróság a munkaügyi perekben hozzá érkezett indokolás nélküli felmentési ügyek elbírálásának megtagadásával: azután döntött a testület arról, hogy nem fordítja a felmentettek javára a folyamatban lévő ügyeket, amikor az Emberi Jogok Európai Bírósága a K. M. C. kontra Magyarország ügyben egy indokolás nélkül felmentett panaszos kérelmére elmarasztalta hazánkat.

Itt ráadásul nem valami nehéz megítélésű ügy tartalmi mérlegelésben van a különbség: az AB – részben éppen a strasbourgi gyakorlatra hivatkozó – korábbi, a kormánytisztviselői, majd a köztisztviselői törvény vonatkozó rendelkezéseit megsemmisítő döntései ugyanúgy megállapították, hogy az indokolási kötelezettség hiánya kizárja a döntés hatékony bírósági felülvizsgálatát, így sérti a bírói jogvédelemhez való jogot, mint tette azt most az Emberi Jogi Bíróság. Ráadásul Strasbourg is kitér az érvelésében a magyar alkotmánybírósági döntésekre, így tartalmilag akkora az összhang, mint két egymás cikkét egyetértően hivatkozó professor emeritus között. (Tegyük azért hozzá, hogy ezekkel az AB-döntésekkel a jövőre nézve se jött el az alkotmányos kánaán: a vezetői bizalom elvesztése mint új felmentési ok is nélkülözi az AB-döntések által hiányolt garanciákat, még ha az eredeti megoldás kendőzetlen őszinteségéből vissza is vesz valamit; de ez már egy másik történet lesz.)

Az indokolás nélküli felmentés megfosztotta a bírósági jogorvoslat lehetőségétől az érintetteket, így tehát minden ilyen döntés közlésével alapjog sérült, és ha alapjog sérült, akkor bizony azt orvosolni kellene. Az általuk biztosított jogvédelem jellegéből adódóan azonban sem az AB, sem az EJB döntése nem terjed ki azonban automatikusan minden indokolás nélkül felmentett ügyére. A valódi kérdés így az, hogy az elv kimondása mely ügyeket képes a felmentettek javára fordítani.

Amikor az AB tavaly a felmentési szabályt a kormánytisztviselői törvényben a jövőre nézve – a még háromhavi átmenetet is adva –, míg a köztisztviselői törvényben döntése közzétételével semmisítette meg, ezzel tehát nem orvosolta azoknak a helyzetét, akiket ezen időpontokat megelőzően mentettek fel indokolás nélkül.

Erre pedig megvoltak (és hasonló esetekben ma is megvannak) az eszközei: a kihirdetésre visszaható hatályú megsemmisítés az alkotmánybíráskodás taktikai atomcsapásaként minden felmentettet érintett volna, míg a folyamatban lévő ügyekben való alkalmazás kizárása a meg nem támadott felmentéseket nem bolygatta volna, a megindított jogvitákat azonban igen.  [Tegyük azért hozzá, hogy az atomfegyver is besülhet: a bírói nyugdíj ügyében hiába visszaható hatályú a megsemmisítés, ha az a legnagyobb felmentési hullám után szültetett meg, és így a (majd meginduló) szolgálati jogviták előtt jöhet majd a már szokásos törvénymódosítás.] Így aztán a belső alkotmányjogi helyzet a döntést követően az volt, hogy aki nem indított eljárást, az nem reménykedhetett semmiben, aki viszont igen, arra nézve nyitott maradt a kérdés, hogy el tudja-e érni, hogy az ügyében az alkotmányellenes szabályt ne alkalmazzák. A tisztánlátást az sem segítette, hogy az AB előbb megfordítani látszott azt a korábbi gyakorlatát, hogy ilyen esetekben utóbb már egyedi ügyekben sem ad helyt az indítványoknak, aztán ebből tavaly jelentősen visszakozott, közben pedig a januártól hatályos új alkotmánybírósági törvény megerősítette e lehetőséget. Ennek az eredménye aztán a folyamatban lévő munkaügyi perekben az lett, hogy a bírák egy része az Alkotmánybírósághoz fordult a megsemmisített szabályok alkalmazásának az előttük lévő ügyben való kizárása érdekében, mások pedig különösebb lacafacázás nélkül elutasították a kereseteket, hiszen ha nem kell indok, akkor nem kell indok, ügy lezárva.

Ehhez képest az EJB sosem követett az AB-hoz hasonló, a már alkalmazott jog kíméletéből kiinduló gyakorlatot: ha egyezménysértést lát, akkor azt orvosolja. Az egyezménysértés első megállapítása előtti ügyek tekintetében így aztán azon tud segíteni, aki határidőben (a jogsértéstől, illetve a tagállami hatékony jogorvoslatok kimerítésétől számítva féléven belül) hozzá fordult. A mostani döntésben éppen az a figyelemreméltó, hogy olyan panaszos indítványára született, aki semmilyen magyar jog szerinti jogorvoslattal nem próbálkozott, még csak munkaügyi bírósághoz sem fordult a felmentés kapcsán: ha nincs indoklás, akkor nincs hatékony jogorvoslat, tehát nincs mire várni. A legpikánsabb részlete talán az a történetnek, hogy a magyar kormány képviselője éppen azzal érvelt a panasz befogadása ellen, hogy az idő előtti, hisz a munkaügyi per felfüggesztése után az Alkotmánybíróság – ha volt alapjogsértés – segíteni fog, hagyjuk előbb őt kibontakozni.

Hát erre kár lett volna sokáig várni: az AB döntése e tekintetben fényesen igazolja a strasbourgi döntés helyességét. A testület ugyanis érdemben nem vizsgálta az elé terjesztett 46, kormánytisztviselők által indított peres ügyet, ehelyett azt mondta ki, hogy hasonló esetben (ha az eredeti AB-döntés maga nem érintette a folyamatban lévő ügyeket) soha nincs mód arra, hogy a konkrét ügyben utóbb kizárják az alkotmányellenes jogszabály alkalmazását.

Ezek után természetesen legkésőbb Strasbourgban a magyar állam bukni fog minden indokolás nélküli felmentési ügyet, még akkor is, ha amúgy az érintett felmentése ezer okból lett volna indokolható. Senki nem mondhatja, hogy ez ne lett volna előrelátható, és különösen nem teheti ezt meg a kormánytöbbség és a törvényjavaslatokat előterjesztő kormányzat. A kormányváltás ésszerű keretek közötti apparátusi szintű megvalósítását e nélkül se fenyegette volna semmi, így viszont legalább jó sokba kerül majd az adófizetőknek.

Várhatóan szinte minden ügy el fog majd menni Strasbourgig, de úgy, hogy – mint kiderült, a végeredmény tekintetében feleslegesen – ezek jó része előtte még bejár néhány munkaügyi bíróságot és az Alkotmánybíróságot is, csak azért, hogy legyen mit megtámadni. A Bíróság elég meggyőző kamattal számol, úgyhogy már csak ezért is jobb lett volna a lehető legköltségesebb megoldást elkerülni.

Végül –­ és szerintünk ez a legfontosabb tanulsága az ügynek – nagyon veszélyes úton indult el az AB. A hozzá benyújtható alkotmányjogi panaszok és bírói kezdeményezések rendszere elvileg összeállhatna egy olyan rendszerré, ami képes az egyedi ügyek mindegyikében orvosolni a sérelmet. Az ilyen rendszereket az Emberi Jogi Bíróság is el szokta fogadni hatékony jogorvoslatnak, azaz ő maga addig nem nyúl hozzá az ügyhöz, amíg abban a tagállami alkotmánybíróság nem döntött. Ez kulcsfontosságú, hisz a megkerülhetetlenség adhatja meg az AB eljárásainak igazi súlyát. Ha viszont komoly ügyekben a kezdeteknél egyértelművé tesszük, hogy nem vagyunk képesek elvégezni a munkát, akkor ebben nehezen reménykedhetünk: így bizony Strasbourgban születnek majd meg azok a döntések, amelyeket mi magunk is meghozhattunk volna, ’alapjogvédelmi szuverenitásunk’ pedig csorbát szenved…

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom