A központi lakcímnyilvántartás megszüntetése az elmúlt 22 év legértelmetlenebb javaslata.

Rogán Antal tegnap bejelentette azt, amit mi korábban abszurd elvi példaként hivatkoztunk. (Többé ilyet nem teszünk, látjuk, az milyen veszélyes.) A frakcióvezető szerint ugyanis nincs szükség állami lakcímnyilvántartásra, ezért javasolni fogja annak megszüntetését: az államnak szerinte nem kell nyilvántartania senkinek a lakcímét, ez a helyi önkormányzatok feladata lehet. „Bőven elegendő, ha az állam arról tart nyilván adatokat, hogy az állampolgár befizette-e az adót, vagy sem.” A kötelező lakcímnyilvántartás – mint megtudtuk – „egy szocialista csökevény, egy maradvány abból a korszakból, amikor az állam mindent nyilvántartott a polgárairól és mindent leszabályozott”. A választói regisztráció lakcímadatainak helyességét így a lakhely szerinti jegyző ellenőrizné, az ezek szerint nála jövőre, a regisztrációs időszak kezdetén  már meglévő helyi nyilvántartásból.

Ezzel a kis technikai módosítással két légy döglik egy csapásra, gondolja nyilván az ötlet kitalálója, akiről reméljük a jövőben neveznek majd még el bürokráciacsökkentési programot. Egyrészt – szólhat az érvelés – napnál világosabb lesz, hogy ez elkerülhetetlenné teszi magát a választói regisztrációt is. Másrészt, ha a jegyző (és csak ő) jegyezheti a feliratkozó választók listáját, akkor ez már végre, hosszas gondolkodás után olyan különbség a belföldi lakóhellyel nem rendelkező választókhoz képest, amire mutogatni lehet, hogy belföldről miért nincs levélben való regisztráció.

Csakhogy szomorúan kell megállapítanunk, hogy még ezt a közvetlen célt, azaz a regisztráció legitimálását sem képes betölteni a Rogán-javaslat: egyrészt a jegyzőnél meglévő lakcímnyilvántartásból is létre lehetne hozni továbbra is a minden választót tartalmazó választói névjegyzéket,  másrészt a jegyző is el tudna olvasni leveleket. Jelenleg ráadásul (legalábbis elvileg) pont hogy központi választói nyilvántartás nincs, ugyanis (mint erről is írtunk már) az a választások előtt  helyben jön létre a lakcímnyilvántartás adataiból kiindulva. Így most nagyjából úgy állunk, hogy

a politikailag érzékeny (az aktív választókra szűkülő, jogi értelemben is szenzitív adatokból álló)
választói nyilvántartás: polgári vívmány

a lakcímet és a személyi azonosító adatokat tartalmazó
lakcímnyilvántartás: államszocialista csökevény

Ez azonban a következményekhez mérten már teljesen érdektelen. Ráhagynánk ugyanis a Fideszre a regisztráció és a lakcímnyilvántartás viszonyával összefüggő vitában mindezt, ha nem következne a bejelentett átalakításból közvetlenül adminisztratív káosz és tízmilliárdos, hatásaiban még ennél is nagyobb nagyságrendű költségvetési kiadás, és nem mellesleg komoly többletteher a polgárok számára is. Költségei beláthatatlanok: már önmagában biztosan több tízmilliárdos nagyságrend az egységes adatbázis 3154 részre osztása, a lakcímnyilvántartást ma kezelő kormányzati szervezetrendszer és az okmányirodák átalakítása, illetve az egyes új adatkezelők közötti kommunikáció rendszerének kialakítása. A javaslatnak valószínűleg az adócsalók örülhetnének egyedül: a zavarosban halászók kilencvenes évekbeli aranykora térne vissza, ha egy adóhatósági végrehajtás elől gyorsan el lehetne menekülni azzal, ha lakcímet vált egy polgár. Hiszen a lakóhelyet – ha jól értjük – az adóhatóság sem tarthatná nyilván.

Persze egy ilyen megoldás esetén az egyablakos ügyintézésnek is cakkumpakk vége lenne: az okmányirodák és a kormányablakok visszaalakulnának tanácsi hivatallá, hiszen központi lakcím-nyilvántartás nélkül mindenki csak a saját lakóhelyén intézhetné az ügyeit. Egy lakcímváltozás elintézése pedig kész tortúra lenne, a hivatali működés megbízhatósági szintje mellett sorozatban fordulna elő, hogy a régi lakcímet nem törölné az adott önkormányzat, vagyis a javaslat megvalósulása esetén aztán tényleg megbízhatatlan lesz a lakcímnyilvántartás. (Ha rosszindulatúak lennénk, azt gondolnánk, ez is a cél: a megbízhatatlan lakcímnyilvántartással aztán lehet igazolni a regisztráció szükségességét.)

Ha nem a mi életünkről és pénzükről lenne szó, akár még viccesnek is hatna, ahogy az alkotmányosság és a nemzetközi emberi jogi kötelezettségek súlya alatt a kormányzat abszurdnál abszurdabb módon próbálja alátámasztani a védhetetlent. Így viszont mi a magunk részéről csak ülünk és üveges tekintettel nézünk magunk elé.  Várjuk, hogy  innentől mi lehet még lejjebb.