A felsőoktatás finanszírozásának átalakításáról és a rossz kormányzásról.

Jól kormányozni ugyanúgy lehet egy diktatúrát vagy egy abszolút monarchiát, mint egy modern demokráciát: a jó kormányzás ideája ugyanis elsősorban nem a megvalósított célok helyességét, hanem azok végrehajthatóságát, fenntarthatóságát, illetve a tényleges kormányzati tevékenység ezeknek való megfelelőségét, hatékonyságát értékeli. A magyar közpolitikában hagyományosan könnyű példát találnunk a rossz kormányzásra, de a felsőoktatás finanszírozásának átalakítása ezek közül mostani állás szerint távolról is látszó, nemzetközi összehasonlításokban is sokat idézett példaként maradhat meg. A döntés folyamata, módja és végrehajtása ugyanis szinte mindent megmutat abból, hogy miért nem lehet a magyar kormányzási kultúra mai (persze évtizedes előzmények után kialakult, de jelenleg mélypontról mélypontra süllyedő) szintjén fontos ügyekben egyről a kettőre lépni.

Legitim célok

Az államilag támogatott felsőoktatási keretszámok újabb jelentős csökkentésével fémjelzett finanszírozási átalakítás céljai a kormányzati kommunikáció alapján viszonylag jól azonosíthatóak: a Kormány hatékonyabb és magasabb színvonalú, a munkaerőpiac tényleges igényeihez jobban igazodó, egyben – és szerintünk rövid távon ez a legfontosabb számára – jelentősen olcsóbb felsőoktatást szeretne. Önmagában e célok külön-külön – ha a társadalmi mobilitás elősegítését megfelelő súllyal melléjük tennénk – teljesen legitimek. Nyilván az az igazán fontos társadalompolitikai kérdés, hogy ezeknek a céloknak megfelel-e a reform iránya. Tegyük azonban most zárójelbe az erre a kérdésre adott választ, és némi egyszerűsítéssel induljunk ki abból, hogy most sem az egyes célok közti választást, sem a reform legfontosabb koncepcionális elemeit (azaz nagyjából a keretszámszűkítés mértékét és képzési területek közötti elosztását, az állami szférában elhelyezkedők esetén a képzési költségek átvállalását, illetve a Diákhitel2 működési modelljét)  nem vitatjuk. Sőt, azzal se kezdjünk el most vitatkozni, hogy helyes-e ezt a reformot érdemi egyeztetés nélkül megvalósítani.  Azonban ami megmarad, annak alapján ez még mindig jó eséllyel az elmúlt húsz év egyik leginkább elhibázott intézményi átalakítása lehet: a döntések ugyanis még akkor is a jó kormányzás alapjaival ellentétesek, ha a Kormány a keretszámokat szerencsés módon valóban úgy húzta meg, hogy annak elsődleges hatásai a legkedvezőbbek legyenek. Ennek pedig a döntés folyamata és végrehajtása az oka.

Iszonyatos társadalmi költségek

A legnagyobb baj nem a döntés elhibázott kommunikációjával van (bár önmagában is sokat mond, hogy előkerült a szokásos ‘jó döntés-rossz kommunikáció’ önbecsapás), hanem már megint a naptárral. Hiába mondja ugyanis a miniszterelnök a HÖOK-nak, hogy a köztük zárt ajtók mögött egy éve lezajlott egyeztetés alapján „semmilyen meglepetést nem okoz a döntések tartalma”, ha a jelentős keretszámcsökkentést ismét rövid idővel, most éppen másfél hónappal a jelentkezési határidő előtt hozza nyilvánosságra a Kormány. Ez pedig természetesen nem a ma egyetemistáit és főiskolásait, hanem a végzős középiskolásokat és szüleiket vágja gyomorszájba, egyben – mint oly sok hasonló intézkedés – utólag csinál hülyét mindenkiből, aki tücsök helyett hangya volt, így éveken keresztül komoly erőforrásokat fordított egy későbbi sikeres felvételibe, különórát fizetett vagy arra járt, kétségbeesett igyekezettel nyelvvizsgázott vagy egyszerűen csak a felvételi tárgyakat tanulta.  Az, hogy ezek jelentős része utólag, az új helyzet ismeretében felesleges társadalmi költség legyen (illetve az erre fordított erőforrások egy másik életterv előkészítéséből nagyon hiányozzanak), nyilvánvalóan  nem célja a Kormánynak. Hogy mégis így lesz, az annak köszönhető, hogy – bár itt kettő, de inkább három év átmenet kellene ahhoz, hogy a hasonló helyzeteket elkerüljük – Magyarországon a keretszámokat mindig is legfeljebb fél évvel a jelentkezési határidő előtt hirdették meg. Ebbe „jó gyakorlatba” ült bele aztán a második Orbán-kormány azzal, hogy még később hirdet keretszámokat, viszont legalább jelentőset csökkent is rajtuk. Ha elhisszük azt, hogy a 2013-as keretszámokra vonatkozó elvi döntés lényegében már egy éve megszületett (legfeljebb ezt a lényegesen magasabb keretszámokat egyeztető EMMI-nek nem mondták), akkor még kínzóbb a kérdés: miért gondolta az apparátus és a politika azt, hogy ráérünk azt majd 2012 végén közölni?

Be nem látható következmények

Ennél is nagyobb bajra utalnak azok a sajtóinformációk, amely szerint a keretszámokra vonatkozó kormányszóvivői bejelentés azért volt szerencsétlen, mert az NGM nem készült el a tandíj utólagos átvállalása részleteinek és költségvetési hatásainak kidolgozásával. Tekintve ugyanis azt is, hogy a Diákhitel2 esetleges kiterjesztésével összefüggésben sem született még döntés, vélhetően alappal feltételezzük, hogy a 2013-as költségvetést érintő keretszámok, valamint a minden további költségvetést érintő Diákhitel-kamattámogatás és képzésiköltség-átvállalás ügye párhuzamosan, egymástól függetlenül tud futni a közigazgatáson belül, úgy, hogy azt még nem tudjuk, hogy utóbbi milyen költséggel jár majd, de az előbbiben már megszületett a döntés. Már pedig ahhoz, hogy kiderüljön, mennyi átvállalással és mennyi diákhitelessel kell számolni majd, tényleg ismerni kell a keretszámokat, viszont ahhoz, hogy a keretszámok jelentkezésekre, így a felsőoktatás finanszírozására és színvonalára gyakorolt hatását becsülni lehessen, ismerni kellene az átvállalás és a diákhitel konstrukcióját.

Nem először fordulna persze elő, hogy egy magyar kormány anélkül dönt egy kérdésben, hogy fogalma lenne a döntés következményeiről, de ha még két, összekapcsolódó kormányzati intézkedés egymásra gyakorolt hatását sem sikerül előzetesen felmérni, akkor tényleg csak véletlenül következhet be a kívánt eredmény. Sokkal valószínűbb, hogy úgy sikerül komoly azonnali károkat okozni a felsőoktatásban, hogy még a hosszútávú költségvetési hatások is durván negatívok lesznek.