Így írnánk mi

Két alkotmányjogász közjogról, közigazgatásról, a jó kormányzásról

alkotmányjog

Rosszkedvünk tele

Diszkrimináció közpénzből: az ócsai szociális lakóparkba nem költözhet depressziós bedőlt lakáshiteles.

Az egyébként méltán az egyik legelhivatottabb karitatív szervezetként elismert Magyar Máltai Szeretetszolgálat a gondjaira bízott ócsai szociális lakóparkban élő és összetartó közösséget szeretne szervezni. Így aztán – minthogy jelentkező máris sok van, s várhatóan sokszoros lesz a túljelentkezés – már a beköltözők kiválasztását is szeretné ehhez igazítani: “depressziós, összeesett ember nem kell ebbe a közösségbe”, ezért egy, a szeretetszolgálat tagjaiból álló csoport járja majd végig a jelentkezőket, hogy megvizsgálja, hogy az adott család „megfelelő jövőképpel” rendelkezik-e, és beállítottságuk „közösségépítőnek” tekinthető-e.

A szeretetszolgálat missziójával és közösségszervezési tapasztalataival ez a megoldás természetesen összhangban van:  sem ez alapján, sem morálisan nem kérdőjeleznénk meg azt, hogy a máltaiak szervezhetnek ilyen alapon, saját munkájuk alapján közösséget. Amit azonban a szeretetszolgálat saját forrásai és a neki juttatott magánadományok hasznosításakor a címzettek szelektálása során megtehet, azt ebben az esetben jogszerűen szerintünk nem teheti meg.

Az ócsai lakópark ugyanis – a települési önkormányzat ingatlanfelajánlása mellett – adóforintokból jön létre. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy a magyar társadalom széles rétegeit érintő devizahitel-bedőlésekre a már kilakoltatottak számára ma ez az egyetlen célzott és szervezett, tisztán szociális válasza a magyar államnak. (Azt a nagyon messze vezető kérdést most nem járnánk körbe, hogy a jelzáloggal biztosított lakáshitelesek lakhatási problémáit indokolt-e a gazdasági válság miatt lakhatásukat egyébként elvesztőktől vagy az összes lakás nélkülitől külön kezelni – az állam válasza mindenesetre jelenleg erre az, hogy igen.) A lakópark ugyanis nemcsak a hosszú előkészítés után végül létrejött Nemzeti Eszközkezelő flottájának zászlóshajója, hanem a már kilakoltatott hitelesek esetében az egyetlen lehetőség, amit az Eszközkezelő útján ma az állam kínál. (Nagyságrendileg nagyobb program persze a jelenleg havi 1500 lakásos elvi limittel dolgozó, a jelzáloggal terhelt ingatlan állam általi megvásárlásán és visszabérlésén alapuló projekt, de annak a célja és a kedvezményezetti köre is eltérő.)

Illetve hát nem is ő kínálja, hanem a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Hogy miért ők, arra annyi az államtitkári válasz, hogy “a kedvező tapasztalatok miatt döntöttek a keresztény szervezet mellett”. Ez sem klasszikusan jogállami érvelés (bár akkurátusan beírták a kormányrendeletbe, ha az Alaptörvénybe nem is), de a komolyabb probléma ott van, hogy nem csak egyszerű közreműködői szerepről van szó: az előkészítést teljes egészében a máltaiak végzik, míg a döntést meghozó öttagú bizottságba az eszközkezelő egy, illetve az önkormányzat két képviselője mellé két tagot küldenek. Úgy, hogy közvetlen információi a pályázókról csak nekik lesznek a bizottságban. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy az állam egy fontos szociális juttatása tekintetében a támogatási döntést egy az egyben kiszervezte egy egyházi segélyszervezethez. Ez elég messze áll a jogállami működéstől (közhatalmat az gyakoroljon, aki erre demokratikus felhatalmazást kapott), de a jogsérelem inkább ott keletkezik, ahol az állami működéstől elvárható semlegesség és a szeretetszolgálat szempontjai ellentétbe kerülnek.

Az intenzív közösségi együttélésre való alkalmasság ugyanis lehet az alapja annak, hogy valaki egy-egy konkrét közösségi projektben részt vehet-e, de ha a kimaradás egyben azt is jelenti, hogy az állam rajta és családján nem segít, akkor itt bizony az állam és a nevében eljárók diszkrimináltak. Az a hiteladós ugyanis, aki – például éppen a kilakoltatásig vezető folyamat sokkja és az őt emiatt ért megaláztatások miatt – depressziós, erről aligha tehet, és ezt még legjobb szándéka ellenére sem tudja megváltoztatni a következő hetekben esedékes személyes interjúig. Családtagjai meg még kevésbé képesek ezen a helyzeten maguk változtatni. Az állam nem zárhat ki valakit “pszichológiai alkalmatlanság” miatt egy szociális juttatásból. Ha mégis ezt teszi, akkor egészségi állapot szerint diszkriminál.

Arra, hogy ez az ellentét feloldhatatlan, nagyon jó példa, hogy a bevezetőben idézett nyilatkozatok milyen távol állnak attól, amit a jogszabályba amúgy – semleges működést feltételezve – az elbírálásra beírt az államapparátus:

A környezettanulmány keretében a pályázatkezelő vizsgálja a pályázó adós és együttköltöző háztartásának
a)  támogató kapcsolatait, hátterét, erőforrásait és jövedelmi-vagyoni viszonyait,
b)  munkaerő-piaci helyzetét, képzettségét, munkatapasztalatát,
c) élethelyzetéből fakadó személyes kötelékeit (gyermekek iskolája, jelenleg meglévő munkalehetőségek),
d)  törekvéseit, céljait, elképzeléseit, valamint – álláskereső családtag, háztartástag esetén – a közfoglalkoztatásban való részvételre való hajlandóságot. [Nemzeti Eszközkezelő Zrt. működésével kapcsolatos egyes szabályokról szóló 431/2012. (XII. 29.) Korm. rendelet 4/D. § (5) bekezdés]
Ezek szerint tehát a “törekvések, célok, elképzelések” vizsgálata nemesül majd a gyakorlatban a depressziósokat kizáró feltétellé.

Végül – elkerülendő a félreértéseket – tegyük hozzá mindehhez: semmi gond nincs azzal, ha az Ócsára már beköltözött hitelesektől az állam aktív közreműködést kíván meg, sőt, a közösségbe beilleszkedni képtelen lakókat kiköltözteti. Ezeknek a követelményeknek ugyanis – legyenek azok bármely szigorúak is – a jövőre vonatkoznak, így az érintett család, ha igyekszik, meg tud nekik felelni. Annak azonban, hogy melyik családnak segít szociális bérlakással az állam, objektív szempontok alapján kellene eldőlnie, és semmi esetre sem múlhatna azon, hogy egy egyházi szeretetszolgálat munkatársai egyetlen személyes elbeszélgetés alapján milyen benyomást szereztek róluk. 

Megosztás