Így írnánk mi

Két alkotmányjogász közjogról, közigazgatásról, a jó kormányzásról

alkotmányjog

Tort ül-e a butaság?

Az AB ‘memóriatörlése’ szégyenteljes és  értelmetlen javaslat.

Megérteni, figyelembe venni, alkalmazkodni hozzá, ezáltal célt érve: nem. Értelmetlenül keménykedni, dühből dönteni, erőt fitogtatni: bármikor. Régóta mondjuk, hogy a kétharmad és az alkotmánybíráskodás viszonyában – az amúgy egyenként elhanyagolható politikai veszteséggel fenyegető konkrét ügyek masszív túlreagálásával –  a kormánypártok keménykedése saját szempontjukból is ront a helyzeten (és persze ‘mellékhatásként’ csavarkulccsal veri szét az alkotmányos demokráciát).

Az origo által megszellőztetett fideszes javaslat, amely az Alkotmányon alapuló alkotmánybírósági döntések felhasználásától tiltaná el az Alkotmánybíróságot, méltó párja lehet a 2010 végi hatásköri korlátozásnak. Nemcsak azért, mert mind a kettő kiválóan alkalmas arra, hogy pár száz kilométerrel közelebb tolja az országot Fehéroroszországhoz Európa szellemi térképén, hanem azért is, mert a kívánt cél elérésére tökéletesen alkalmatlan pótcselekvéseket jelentenek.

A hírek szerint a Fidesz vezetésének döntésére váró, az Alkotmánybíróság 1990 és 2011 közötti, a modern magyar alkotmányos hagyományt kialakító és hordozó gyakorlatának eltörlését vizionáló javaslat hiábavalósága azonban még a korábbi alkotmányozói barkácsolásoknál is egyértelműbb. Kezdjük például mindjárt ott, hogy jogi értelemben nincs mit eltörölni, nálunk (az angolszász jogrendszerektől eltérően) az alkotmánybíráskodásban sincs precedensrendszer, az AB-t saját korábbi döntései nem kötik. Ebből következően a testület 2012 eleje óta is esetről esetre dönt arról, hogy hogyan értelmezi az Alaptörvényt, ám – minthogy az Alaptörvény szövege és alkotmányos tartalma igen sok ponton tartalmi azonosságot mutat az Alkotmányéval – ehhez alapul veszi a korábbi döntésekben kimondott elveket. Ezt lehet (tudatlanságból vagy hideg politikai számításból) úgy interpretálni, hogy az AB “a sztálini alkotmány alapján ítélkezik”, de vicces pont az AB-tól elvárni, hogy a minden kérdésben a nulláról induljon el, miközben ezt az alkotmányozó sem tette (és a közös nyugati alkotmányos hagyományt követve nem is tehette volna) meg.

A gyakorlatban ez ma úgy néz ki, hogy ahol az Alkotmány és az Alaptörvény szövege tartalmilag azonos, ott irányadónak tekintik az ‘elmúlt huszonkétév’ AB-gyakorlatát. Ez annyit jelent, hogy ilyenkor nem indokolják külön, hogy azt miért fogadják el az Alaptörvény alapján elbírált ügyekben is. Ezt magának az elvnek a kimondásakor, illetve kis ügyekben azóta se vitatták amúgy az elmúlt két évben megválasztott bírák – köztük a valóban a korábbi gyakorlat fenntartásának esküdt elvi ellenségének mondható Pokol Béla – sem. A nagy ügyekben, tartalmi viták esetén azonban természetesen előjön az az érv is a kisebbségi véleményekben, hogy nem kellett volna követni a korábbi gyakorlatot. Ez azonban a tartalmi vita része, hisz az AB a korábbi gyakorlattól függetlenül bármikor dönthetne úgy, ahogy a kisebbség szeretné.

Hogy nem teszi, abban viszont a saját korábbi gyakorlatnál az elmúlt időszak nagy ügyeiben sokkal nagyobb szerepe van a nemzetközi emberi jogi egyezmények tartalmának, a strasbourgi gyakorlatnak és (néha) a közösségi jognak. Ezeket meg alkotmányozással nem lehet felülírni. Sőt, ha komolyan vesszük, amit például Szájer József mond – az Alaptörvény európaiságát hangsúlyozva – az európai alkotmányos konszenzus elismeréséről és követéséről, akkor ezek figyelmen kívül hagyása a kormánybarát bírák további beáramlása esetére sem lehetne alternatíva. Ezzel áll egyébként szöges ellentétben maga “a múltat végképp eltörölni” kommunista szlogenre hajazó javaslat is, hisz e közös konszenzus követésére biztosan nem vezethet az, ha az arra épülő eddigi gyakorlatot tényleg kidobnák az ablakon.

Az, hogy az AB hivatkozza és átveszi a korábbi gyakorlatát vagy azt tartalmilag lesz kénytelen (hivatkozás nélkül) átemelni, formai kérdés, ezt ámítás és önámítás tartalmi vitaként kezelni. Ha az AB formálisan nem idézheti be a halálbüntetés eltörléséről szóló 23/1990. (X. 31.) AB határozatot, akkor majd megteszi hivatkozás nélkül kopipésztelve. (Más kérdés, hogy ez a mennyi energiát vesz el az érdemi kérdésektől, például azoktól, amelyekben a konzervatív bírák próbálják a maguk oldalára állítani a többséget.) Az indítványozók pedig – ha nem a levegőbe akarnak beszélni – továbbra is a régi döntésekre lesznek kénytelenek hivatkozni, ahogy ezt amúgy a Kormány és a köztársasági elnök is tette eddig saját indítványaiban.

A  kormányzat megint árnyakkal hadakozik, de ha ekkora lendülettel teszi, akkor egy deklaratív korlátozásban kiélt dühöngés is sokat árthat mindenkinek.

Megosztás