Péterfalvi Attila szerint semmi. Szerintünk meg az, hogy nincsenek megfelelő garanciái.

A Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadág Hatóság fennakadás nélkül jóváhagyta a hit- és erkölcstan választására vonatkozó adatok iskolai kezelésére vonatkozó szabályozást. Szerintünk azonban több gond is van azzal, ahogy az iskolák a jövő tanévi beiratkozásoknál az elsősök és az ötödikesek szüleinek nyilatkozatait kezelik: azt egy miniszteri rendelet rendeli el, csak részben szükséges és – ez lesz a valódi probléma – hiányoznak hozzá az ebben az esetben szükséges garanciák.

1. Mindenek előtt gond van a kiindulóponttal: amit ugyanis az iskola tesz, az valójában a vallásra/világnézetre vonatkozó adat kötelező állami kezelése, ehhez képest a jogalkotó  azt hazudja magának egy EMMI-rendeletben, hogy önkéntesen járulnak hozzá a szülők az adatkezeléshez. Pegdig ez egy ez klasszikus kikényszerített beleegyezés, és itt most mindegy is, hogy amúgy tetszik-e valakinek a kötelezően választandó hittan/erkölcstan: egyszerűen nincs meg az önkéntesség, minthogy valamit mindenképpen nyilatkozni kell, a nyilatkozattétel hiánya is világnézetre vonatkozó különleges adat, amit amúgy az állam nem véletlenül nem kezel soha máskor. 

Az is nyilvánvaló, hogy itt nem csak az akaratot hajlító kényszer elvi lehetőségéről beszélhetünk, hanem nyilvánvalóan ténylegesen is befolyásolhatja a nyilatkozat tartalmát a nyilatkozati kényszer:  nyilván kisebb mértékben akkor, amikor egy városi iskolába íratom be a gyerekemet, és nyilván sokkal inkább, ha egy ezer lelkes faluban nyilatkozom, ahol az iskolaigazgató egyben a képviselő-testület tagja, a kormánypárt helyi alapszervezetének elnöke és presbiter is. (Bár ez utóbbi esetben úgyis tudná persze mindenki a jogszabályoktól függetlenül is, hogy hova irattam be a gyereket, úgyhogy valódi érdeksérelemmel a szabályozás a kettő közti üzemméretben okozhat. Mondjuk egy olyan konzervatív kisvárosban, ahol amúgy sokan nem járnak templomba, így fel se tűnne egy beköltözött család világnézete, de ezzel felfedjük.)

Ezért mindenek előtt azt kellett volna felvállalnia a jogalkotónak, hogy az állam olyan modellt vezet be, ahol egy szűk, de elengedhetetlen körben kötelező a polgár vallási/világnézeti adatának kezelése. Ebből praktikusan a jelenleginél szigorúbb szabályok, például mindjárt az is következett volna, hogy minden elemében törvényben szabályozzák az adatkezelést.

2. Szintén a miniszteri rendelet alapján válik egyértelművé, hogy valójában arról sem beszélhetünk, hogy az állam minden olyan hittanórát maga szervezne meg, amit elismer a hittan/erkölcstan teljesítéseként. Az egyház és az iskola közötti megállapodással ugyanis úgy is szervezhető hittan, hogy azt tanítási időn és iskolán kívül tartják. Ez persze teljesen ésszerű, különben még az az egyház se tudná megszervezni a hittant, akinek a hívek számához mérten van elég hittanára, de nem tud minden iskolába küldeni. Viszont ebből jól látszik, hogy nem csak tartalmilag nem ellenőriz(het) semmit az iskola a hittanórán, hanem a jelenlétet, a gyerek fizikai hollétét sem kell neki. Ha pedig így van, akkor évközben valójában semmi szükség a világnézeti adatok kezelésére, mint ahogy a naplóban amúgy se kell rögzíteni, hogy hova járt a gyerek. Bőven elég lenne tanév elején az iskolában kitenni, hogy hol és mikor lehet jelentkezni az egyházaknál hittanra, az egyház jelezné, hogy akkor neki egy húszfős terem kell (vagy hogy maga szervezi hétvégén a foglalkozásokat a három, hozzá bejelentkezett diáknak), félév végén pedig a szülő hozna egy igazolást az egyháztól az iskolának, hogy járt a gyerek hittanórára.

Ez formai finomkodásnak tűnik, mert hisz az osztályban nyilván mindenki tudni fogja a másikról, hogy ki hova járt. Ám pont annyi a különbség, hogy létezik-e egy többszáz, majd felmenő rendszerben többezer gyerek világnézetét tartalmazó exceltábla az iskolatitkár számítógépén, ami előbb-utóbb valaki által megnéződik (például mert jó adalék a helyi politikai mozgósításhoz), vagy sem.

3. Ami fontos garancia most is következik a rendszerből, azt ugyan Péterfalvi hivatkozza (csak az egyháznak adhatja oda az adatot, azt törölnie kell félév végén) , de ennek következményei a rendeletből az iskolai apparátusnak nem fognak feltétlenül kiderülni. Emellett ez tényleg az a helyzet, ahol nagyon egyértelmű, szájbarágós szabályok kellenének (az iskolaszervezeten belüli garanciák a kezelésre,  az egyház nyomatékos megkérése, hogy ő se tegyen ki a honlapra képet “hittanóra a negyedik cében” címmel, stb.) ahhoz, hogy ne történjen súlyos jogsérelem, például ne tegye bele valamelyik túlmozgásos iskolaigazgató az iskolai évkönyvbe azt, hogy melyik gyerek hova járt. Nem azért, mintha az ezzel foglalkozó emberek buták vagy gonoszak lennének, hanem mert ez egy új kihívás, amivel az állami közoktatás az elmúlt húsz évben nem találkozott, és álmából felkeltve is tudnia kellene az iskolatitkárnak, hogy ezt a listát akkor se adja oda senkinek, ha azt az erkölcstanár. az osztályfőnök, a polgármester, a tankerületi igazgató vagy maga a kormánymegbízott kéri.

Összefoglalva: ha van ‘kötelezően választható’ hittan/erkölcstan, akkor szűk körben kell legyen iskolai  adatkezelés különleges adatokra vonatkozóan.  Sokkal jobban odafigyelve viszont az lehetett volna jóval szűkebb körű, kicsit jobban odafigyelve pedig sokkal kevesebb visszaélésre alkalmas. Úgy gondoljuk, hogy a NAIH igen nagyvonalú volt egy rosszabb sorsra érdemes miniszteri rendelettel.