Túl a felállva üdvözlésen

folyamat

Az új házszabállyal lehetne ám jó parlamentet csinálni.

Néhány politikai gumicsonttól eltekintve – ha nem is mindenben megfelelően kidolgozott, de – átgondolt és előremutató javaslatokat tett a Fidesz és a KDNP az új házszabályra, illetve az országgyűlési törvény kapcsolódó módosítására. Ha túllépünk a hivatalban lévő házelnök pár sajátos elképzelésén (mint amilyen a szemléltetés előzetes engedélyeztetése vagy a levezető elnök választópolgárok felállással köszöntése, amelyek azért például az Országgyűlési Őrség létrehozásához képest ártalmatlan és olcsó Kövér-hobbinak tűnnek), akkor szinte minden érdemi változás a megfelelő irányba, egy, a mainál komolyabban vehető parlamenti munka felé mutat.

Már többször írtunk arról, hogy miért tartjuk meghaladottnak a húsz éve lényegében változatlan formában, de egyre rosszabb hatékonysággal működő törvényalkotási eljárást, és hogy milyen koncepcionális hibákat látunk a nyilvánosság számára az Országgyűlést lejárató, unalmassá vagy nevetségessé tevő külsőségek mögött. A zárószavazás előtti módosítóval újraírt vagy a benyújtás napján elfogadott törvények, az üres padsorok (vagy a tévéközvetítés miatt kedélyes élőképként ide-oda ülögető kormánypárti képviselők) előtt zajló plenáris viták, a két feltartott kézzel szavazó bizottsági tagok és a sokórás mechanikus plenáris szavazgatások egy rendkívül formalizált, de a legfontosabb garanciális kérdésekben kijátszható eljárásrendből erednek. A pótcselekvések kiiktatásától pedig nem csak a törvényjavaslatokkal kapcsolatos valós munkára maradna több idő, hanem az érdemi vita, a Ház politikai funkciója is kiteljesedhetne.

Ennek megfelelően örülünk annak, hogy az új házszabály biztosítani akarja, hogy előkészítetlenül ne kerüljenek ügyek az Országgyűlés elé. Ehhez ugyanakkor – a három nappal korábban közzétett napirendi tervezetek, a tárgyhoz nem kapcsolódó módosító javaslatok valamivel határozottabb és a zárószavazás előtti módosítások sokkal határozottabb korlátozása  mellett – szükség lenne még arra is, hogy az utolsó pillanatban már ne lehessen napirend-kiegészítést kérni. Mi amúgy akkor már a tárgysorozatba vétel jogintézményét is megszüntetnénk, hiszen ha a napirendre vétel rendesen szabályozott, akkor a nincs értelme a még nem tárgyalt, de (valamikori, nem tudjuk mikori) tárgyalást váró javaslatokról külön listát vezetni. Emellett az előkészítetlenség megszüntetéséhez az is kell, hogy – a mai kivételes sürgős eljárás helyébe lépő kivételes eljárás be nem vezetésével – teljesen megszűnjön az ülésszakonként ugyan négy alkalomra korlátozni akart, viszont a mostani kétharmados többség helyett már a képviselők többségének szavazatával elrendelhető egynapos törvényalkotás is. Ez utóbbi már csak azért is furcsa, mert amúgy a javaslat a házszabálytól való eltérést, azaz a valóban rapid kezelést igénylő ügyek hagyományos, konszenzusos megoldási módjánál is enyhíteni akar (négyötödös többség helyett kétharmados, de legalább öt ellenzéki képviselő javaslata mellett), a 2011. végén bevezetett kivételes sürgős eljárás meg annak idején éppen azért jött létre, mert Lázár János megunta a Jobbik és az MSZP győzködését a házszabálytól eltérések kapcsán.

Annak is örülünk, hogy értelmetlen vita- és döntéshozatali szakaszok szűnnek meg. A plenáris ülésen megtartott részletes vita legalább annyira a halálunk, mint a miniszterelnöké a pocakos katona. Nem elég, hogy a részletes vitára bocsásásról külön szavaznak, a vitát olyan időpontban is tartják, ami az nem az összes, hanem csak az addig beérkezett módosító javaslatok megvitatását teszi lehetővé. Megszüntetésével egy hetet nyer az eljárás, amit a javaslat arra fordít, hogy a kijelölt bizottságok némi felkészülés után a jelenleginél komolyabb munkát folytassanak le a benyújtott módosító javaslatokkal. Ez azt jelenti, hogy csak a bizottság által támogatott, “nevére vett”, szükség esetén egybeszerkesztett javaslatok jutnának tovább – előbb az újonnan létrehozott törvényalkotási bizottsághoz, aztán a plénumhoz. Így az ellenzéki javaslatok közül azokkal, amelyek a bizottságokban többséget nem kaptak, már nem foglalkozna a plenáris ülés, így a szavazások hossza töredékére csökkenne. Ejthetünk persze egy könnycseppet amiatt, hogy az ellenzék így a plénumig se jut el, de az, hogy kétszázból egy javaslatnál félrenyom a kormányoldal, ötszázból egy pedig van akkora jelentőségű, hogy blogposztokat lehet írni a szavazási jegyzőkönyvből, egyszerűen nem ér meg heti 2-3 óra gombnyomogatást. Különösen nem, ha az így megtakarított időt – akár a bizottságban, akár a plénumon – érdemi vitára fordítják.

Végül – és ez szerintünk a legfontosabb változás – jelentősen javulhat a minőségbiztosítás, a törvényszövegek koherenciájának, jogi megfelelőségének ellenőrizhetősége. Egyrészt a szakbizottság, másrészt – immár kifejezetten a koherenciát vizsgálva, önálló tartalmi javaslatokat már meg nem fogalmazva – a törvényalkotási bizottság is vizsgálja, emellett javítja és szűri is a módosító javaslatokat. Emellett a mai záróvita megmarad, de azt csak az előterjesztő vagy a Kormány, és csak a jogrendszeri vagy belső inkoherencia megszüntetésére kezdeményezheti. Ennél a három szakasos szűrésnél is fontosabb azonban, hogy az egységes javaslatot, azaz a bizottság által javasolt módosításokkal egybeszerkesztett szöveget immár nem a módosító javaslat elfogadása után, hanem azt megelőzően kell elkészíteni, azaz az Országgyűlés végre látja is majd, hogy mit szavazott meg. A törvényalkotás ezekkel a módosításokkal sem gyorsabb, sem lassabb nem lesz, viszont a redelkezésre álló időnek jóval nagyobb része telik majd érdemi munkával (koncepcionális vitával, a szöveg alakításával). 

Nem akarjuk elvenni a dicséret élét, de óhatatlanul felmerül az emberben, hogy ha amúgy képes ilyen javaslat előkészítésére is a kétharmad, akkor miért nem tette ezt egyszer sem a ciklus folyamán. A válasz valószínűleg abban keresendő, hogy nem akadályozta a koncepcióalkotást a töredékes valóságismeret és a hatásvizsgálatok hiánya: itt kivételesen elég sok idejük volt a frakcióknak megfigyelni, hogy mi működik rosszul, ki se kellett menni hozzá  a munkahelyükről. Persze az is jogos kérdés, hogy egy ennyire kaotikus törvényalkotási ciklusnak miért a végén születtek ezek a javaslatok, de egyelőre örüljünk annak, hogy a nyilvánvalóan ellentétes irányba ható, az egynapos törvényalkotás gyakorlatába lassan beleszerető  kormányzás mellett a cikluszáráshoz igazodva egyáltalán megnyílt egy kegyelmi pillanat a törvényalkotás ésszerű mederbe terelése előtt. 

Már csak két dologtól tartunk. Az egyik az, hogy az új házszabályhoz benyújtott módosító javaslatokkal vagy – stílszerűen – zárómódosítókkal az eljárásban akkora lukat ütnek, amin bármely fontos ügy átfér, így aztán mindegy is lesz, hogy mi a főszabály, ha úgyse aszerint jár el a Ház.

A másik veszélyt azonban ennél is nehezebb elhárítani. Ahhoz ugyanis, hogy a törvényalkotási eljárás új modellje működni is tudjon, alapvetően kell újragondolni a bizottságok szerepét, ami az online közvetítéstől a jegyzőkönyvek egy-két napon belüli közzétételéig, az ülések rendes előkészítésétől az bizottsági ülési jelenlét jelentős emelkedéséig kell terjedjen. Ezek aztán a feladat bővülésével együtt kell hogy meghozzák majd azt a presztízst, ami a feladat ellátásához szükséges, így aztán előbb-utóbb megint megéri majd a miniszterelnöknél napokig előszobázni egy bizottsági helyért, ahogy ezt százhúsz éve Mikszáth Katánghy Menyhértje tette. Ha azonban a bizottságok nem képesek átvenni a plénum szerepét, akkor semmivel nem jutunk előrébb.