Sört és nasit ne vigyenek esetleg az ítélkező bírák a Fidesz frakcióülésére?

A frakciót vezető Rogán Antal úr újra konkrét rendelést adott egy bírósági döntésre: ezúttal visszafogottan az évadnyitó frakcióülésre kérte volna be a Kúriának a devizahitel-szerződések szerződési feltételeinek tisztességtelenségével kapcsolatos jogegységi határozatát, egyben állást foglalva arról is, hogy az ügyben a közösségi jogot nem kell alkalmazni, így nem kell Luxembourg (Kósa Lajos jogi álláspontja szerint Strasbourg) döntésére várni.

A megszólalás méltatlanságával nem foglalkoznánk (a Rezešova-videó ennél is felháborítóbb volt, de ez nem kell, hogy lejjebb vigye az ingerküszöbünket). A szakmai tartalommal is csak annyit érdemes, hogy ugye a Kúria még jóval korábban, a decemberi döntés előtt tett fel előzetes döntéshozatali eljárás keretében kérdéseket az Európai Bíróságnak. Ezzel összefüggésben pedig az nem nagyon lehet kérdés, hogy az érintett ügyben az uniós jogot (a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló irányelvet) alkalmazni kell. A Kúria nemzeti bíróságként persze maga is értelmezhette volna az uniós jogot (még ha ehhez az ügy jelentőségére tekintettel elég nagy bátorság kellett volna), de ez a hajó már elment: folyamatban van az ügy, nincs már más megoldás, mint kivárni a döntést.

Darák Péter reakciója gyors és határozott volt, de mostanra eljutottunk odáig a történetben, hogy érdemes áttekinteni, mit is csinált a Kormány azóta, hogy a devizahitelezéssel kapcsolatos cselekvése a jogalkotástól váratlanul a jogalkalmazás felé fordult.

Hát folyamatosan beszélt, és minthogy a beszéd nem kerül pénzbe, egyre erősebbeket mondott. Amikor pedig tartalmilag már nem volt hova élezni az üzenetet, akkor jött a megnyerő stílus, mert az eddig mindig bevált.

Navracsics Tibor volt az, aki ebben a helyzetben egyedül igyekezett tárgyszerű lenni, amikor azt nyilatkozta, hogy a Kúria döntésének legfontosabb eleme, hogy „széles körű társadalmi problémákat, mint amilyen a devizahitelügy, jogalkalmazással nem, csak jogalkotással lehet kezelni”. Persze emellett ő is fenntartotta azt – az elmúlt három év jogalkotásának ismeretében meglehetően nevetséges – tételt, hogy a Kúriának a fennmaradt kérdésekre is kiterjedő döntéséig a kormánytöbbség nem tud jogot alkotni. 

Nem hisszük amúgy, hogy a miniszteri visszafogottság itt elsősorban a bíróságok függetlenségének vagy a klasszikus igazságügy-miniszteri szerepfelfogásnak szólna, hiszen nincs egy éve, hogy maga Navracsics Tibor szólította fel levélben „a társadalom elvárásainak megfelelő” ítélkezési gyakorlat kialakítására a Kúriát a súlyos büntetőügyekben. Valószínűbb, hogy a tárgyban kodifikációs feladattal is megbízott KIM minisztere azért óvatos, mert ő már kénytelen volt szembesülni azzal, hogy nem lesz egyszerű jogi megoldást adni. Erre utal, hogy a jogalkotási feladat összetettségére vonatkozóan azt mondta, hogy „a devizahitelesek nem alkotnak homogén csoportot, a szerződések nem egységesek, ám mind a jogalkalmazó, mind a jogalkotó kénytelen bizonyos fokig “tipizálni”, valamilyen általános jegyet keresni”. (Azt azért megjegyezzük, hogy pont ezt lett volna érdemes elvégezni a végtörlesztés esetében is.)

Mindenesetre addig is, amíg a jogalkotás eldönti, hogy a devizahitelesek tipizálásának eredményeként végül kit és hogyan ment ki, kormányzati politikának láthatóan megteszi a bírósági rendszer folyamatos rugdosása is. Pedig az igazságszolgáltatásnak a probléma kialakulásában a jogalkotáshoz és a bankfelügyelethez képest elenyésző a felelőssége, méltányos és igazságos megoldásra pedig jóval korlátozottabb a lehetősége. Végül azt se felejtsük el, hogy a bankszektort és a hiteleseket egyaránt folyamatos bizonytalanságban tartó, nemzetgazdasági szinten komoly költségeket okozó várakozás megszüntetése érdekében már csak azért is jobb lenne végre a jogalkotási válasszal előjönni, mert a perek végig vitele ezeket a költségeket csak fokozza.