A hivatalos magyarázat szerint Simon Gábor úgy bukott le a 240 milliós titkos ausztriai bankszámlájával, hogy az osztrák pénzmosás elleni hatóság az osztrák bank adatai alapján kiszúrta, hogy ő egy magyar politikus. Éppen ez, vagyis az ügyfél „kiemelt közszereplő” minősége az, amit a magyar bankok ma csak külföldi ügyfélnél kötelesek vizsgálni, a hazai politikusoknál azonban nem.

A Simon-ügyhöz hasonló esetekben a rendes menetrend az volt a most lezárult parlamenti ciklusban, hogy gyorsan elfogadtak az ügyre hivatkozva valami szigorúnak szánt, de legalábbis annak mondott törvénymódosítást is. Persze nem az a baj, hogy ez most elmaradt, de ha már a parlamenti többség keménykedni akart, akkor ezt a végül elfogadott, alkotmányos és törvényi alap nélküli, visszaható hatályú tiszteletdíj visszaköveteléssel próbálkozó országgyűlési határozat helyett megtehette volna úgy is, hogy a jövőre nézve is levonja a tanulságokat a saját korábbi törvényével kapcsolatban. A vagyonnyilatkozati kötelezettség ugyanis nem azért nem hatékony, mert ha már kiderül, hogy hazudott a nyilatkozattevő, akkor ne lennének megfelelőek a szankciók (a tisztségéből elmozdítják és ott a nyakában a NAV az eltitkolt jövedelem miatt), hanem mert ez lényegében soha nem derül ki.

Ehhez képest tartjuk a történetben azt a legfontosabb tanulságnak, hogy hogyan bukott le a szocialista képviselő. Az ügyészség által adott magyarázat a Simon elleni, később vélhetően az ügyet kirobbantó Magyar Nemzet cikket is megalapozó ügyészségi vizsgálat hátteréről az, hogy a magyar hatóságok az osztrák számláról úgy szereztek tudomást, hogy az osztrák pénzügyi nyomozó egység (a pénzmosás elleni nemzetközi és uniós szabályok szerinti Financial Intellignce Unit, röviden FIU) szúrta ki Simon számláját, amikor a képviselő mentelmi jogának egy másik ügyben történt felfüggesztéséről tudomást szerzett. Függetlenül attól, hogy mennyire életszerű, hogy Sherlock Holmes él, és az osztrák fináncokkal eszi a wiener schnitzelt (mert azért ehhez egy ennyire mindennapos név esetén kell azért némi zsenialitás is, pláne, hogy az FIU sem szörfözhet ám banki rendszerekben csak úgy), ez azért lehet valamennyire reális magyarázat, mert az osztrák bankok, illetve jelentéseik alapján Ausztria – a többi uniós tagállamhoz hasonlóan – tényleg gyűjt a pénzmosás elleni szabályok alapján információkat magyar politikusokról.

Így annyi a konkrét ügyet érintően is biztos, hogy az osztrák banknak valóban vizsgálnia kell, hogy egy nála megjelenő magyar ügyfél nem országgyűlési képviselő-e véletlenül, és ha igen, akkor nyilatkoztatnia kell a nála elhelyezett összeg forrásáról. Az osztrák szervek hatékony munkájának csak örülni tudunk, a magyarokét viszont javítani is lehet, úgyhogy megnyugvással vehetjük tudomásul, hogy a vonatkozó uniós szabályok átültetéséből fakadóan pontosan ugyanez lett volna a helyzet a magyar pénzmosás elleni törvény alapján akkor is, ha egy, a magyar gazdaságpolitika irányait nem ismerő osztrák politikus valami öngyilkos ösztöntől hajtva éppen egy magyar bankban akarta volna a pénzét eldugni.

A meglepetés azonban ott érkezik, amikor észrevesszük, hogy a magyar jogalkotó igencsak megelégedett az uniós szabályokból fakadó minimális programmal. Csak abban a körben írta ugyanis elő a kiemelt közszereplő (vagy ahogy az angol eredetiben szerepel: „politically exposed person”) vonatkozásában a pénzügyi intézmények számára a forrás kötelező vizsgálatát, illetve azt, hogy esetükben a szerződést ne az egyszerű ügyintéző, hanem egy erre kijelölt vezető kösse meg, ha az ügyfél külföldi. A magyar országgyűlési képviselő tehát itthon minden hasonló vegzatúra nélkül megnyithatja a számláját. A banktitok persze itthon egy már folyó büntetőeljárás kapcsán például adott esetben ennek ellenére is könnyebben megismerhető lehet a nyomozók számára, de hát miért indulna büntető eljárás, hogyha nem tud senki a számláról?

A különbségtételre nehéz ésszerű magyarázatot találni, de ha az ember alaposan elolvassa az alábbi fogalmat (különösen annak utolsó három bekezdését), és végiggondolja, hogy ez ki mindenkit érinthetne, akkor azért lehetnek tippjeink arról, hogy mi van a törvényhozói visszafogottság hátterében:

„Pmt. 4. § (1) E törvény alkalmazásában kiemelt közszereplő az a külföldi lakóhellyel rendelkező természetes személy, aki fontos közfeladatot lát el, vagy az ügyfél-átvilágítási intézkedések elvégzését megelőző egy éven belül fontos közfeladatot látott el, továbbá az ilyen személy közeli hozzátartozója vagy akivel közismerten közeli kapcsolatban áll.

(2) Az (1) bekezdés alkalmazásában fontos közfeladatot ellátó személy:

a) az államfő, a kormányfő, a miniszter, az államtitkár,

b) az országgyűlési képviselő,

c) az alkotmánybíróság és olyan bírói testület tagja, amelynek ítélete ellen fellebbezésnek helye nincs,

d) a számvevőszék elnöke, a számvevőszék testületének tagja, a központi bank legfőbb döntéshozó szervének tagja,

e) a nagykövet, az ügyvivő és a fegyveres szervek hivatásos állományú főtiszti rendfokozatú, tábornoki beosztású és tábornoki rendfokozatú tagjai,

f) a többségi állami tulajdonú vállalkozás ügyviteli, igazgatási vagy felügyelő testületének tagja.

(3) Az (1) bekezdés alkalmazásában közeli hozzátartozó a Ptk. 685. §-ának b) pontjában meghatározott közeli hozzátartozó, továbbá az élettárs.

(4) Az (1) bekezdés alkalmazásában a kiemelt közszereplővel közeli kapcsolatban álló személy:

a) bármely természetes személy, aki a (2) bekezdésben említett személlyel közösen ugyanazon jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet tényleges tulajdonosa vagy vele szoros üzleti kapcsolatban áll;

b) bármely természetes személy, aki egyszemélyes tulajdonosa olyan jogi személynek vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetnek, amelyet a (2) bekezdésben említett személy javára hoztak létre.”

Annyit kell még a történethez hozzátenni, hogy a pénzmosás elleni nemzetközi egyezmény 2012-es felülvizsgálatát követően az Unióban éppen folyik a szabályozás felülvizsgálata, aminek során a Bizottság honlapján fellelhető, igaz, egyelőre csak egy bizottsági jelentésre adott magyar álláspont nagyon helyesen az, hogy az egyes tagállamok politikusaira is terjedjen majd a jövőben ki az uniós követelmény. Az uniós szabály hiánya azonban eddig se lett volna akadálya annak, hogy nemzeti hatáskörben kiterjesszük a kötelezettséget. Már csak azért sem, mert a nemzetközi pénzmosás elleni politikusi adatbázisok már eleve milliós nagyságrendű névlistával dolgoznak, amihez képest pár száz magyar név igazán keveset számítana már.