Ki és miről kötötte a szerződést? Ami a sajátunk, azt nem tudjuk megvenni, de mit tudtunk vajon tenni azért, hogy a tulajdonjogunkat mindenki elismerje? Mi lehet az a költség, amit 15 millió euróval kell kompenzálni? Ezek a legfontosabb, továbbra is megválaszolatlan kérdések a Seuso-kincs egy részének tegnap bejelentett hazahozásával kapcsolatban. A történet egésze meg azt mutatja meg, hogy mennyire egyszerűen, a külső kontroll minimális lehetősége nélkül tud a Kormány milliárdos magánjogi szerződéseket kötni akkor, amikor éppen meg akarja lepni a választóit.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A Seuso-sztori tegnap újabb, az Országgyűlés épületében való háromhavi (érdekes módon éppen a választás idejére eső) kiállítással megnyitott fejezetében az országból még a Kádár-korszak derekán kilopott kincsek kerültek a kilencvenes évek elejének sikertelen pereskedése után vissza hazánkba. Az ehhez igénybe vett, a tegnapi bejelentésben megjelölt közpénz összege több mint számottevő: közel 5 milliárd forintból nem csak egy stadiont lehetne felépíteni vagy a jegybank növekedési hitelprogramját lehetne kommunikálni, hanem a teljes közgyűjteményi rendszer éves állami támogatásához mérten is jelentős összegről beszélhetünk.

Ettől persze még nem kizárt – ugyanúgy, mint ennél majdnem ezerszer nagyobb kiadást jelentő paksi bővítés esetében sem volt az a bejelentés után rendelkezésre álló információk alapján -, hogy a ráfordítás megérte. Lehet, hogy a kincs visszaszerzése a kialkudott feltételek mellett a nemzeti büszkeség és a kormányzati kommunikáció szempontjai mellett régészeti szakmai szempontok alapján is jó befektetés. Lehet, hogy az ügyben a kormányzat nem csak sikert ért el, de jól is döntött. A gond csak annyi, hogy erről a nyilvánosság most sem tud megbizonyosodni, mivel alapvető részletek maradtak homályban az általános gyakorlathoz képest viszonylag részletes (pl. sok más üggyel ellentétben a szerződési összeget azért tartalmazó) bejelentés után is.

A legfontosabb kérdés talán az, hogy ki és pontosan milyen jogcímen szerződött a magyar állam vagy valamelyik költségvetési szerv nevében. A jogcím iránti kíváncsiságunk nem csak önmagáért való jogászkodás (persze annak is érdekes lenne, tekintve, hogy a saját tulajdonunknak tekintett dolgok megszerzéséről lévén szó, ez messze nem magától értetődő), hanem gyakorlati jelentősége is van: mind a főszolgáltatások (a kincsek átadása, illetve a pénz megfizetése), mind a többi szerződéses feltétel szempontjából nagyon fontos, hogy a műtárgyak eddigi birtokosait milyen minőségben ismerte el szerződő félként a magyar fél.

Ehhez persze szorosan kapcsolódik az is, hogy azon túl, hogy nemtulajdonosként birtokba adta a kincseket, mit tudott vállalni a partner annak érdekében, hogy harmadik fél (például a kincseket korábban birtokló Lord Northampton) esetleges későbbi igényeivel szemben biztosítva legyünk. Azt ugyanis tudjuk a bejelentésből, hogy a tulajdonosi minőségünket egy pillanatra sem adtuk fel: ez azt jelenti, hogy nem megvettük valakitől a tárgyakat, aki azoknak tulajdonosa volt, hanem ideadta valaki, aki eddig „csak” birtokolta őket. Mondhatjuk persze, hogy minket a partner birtoklásának jogalapja nem érdekel, hiszen úgy került most ez a kincs hozzánk, jogos tulajdonosaihoz vissza, mint a lopott bicikli, amit újsághirdetés útján visszavásárolnak. A gond azonban az, hogy ahogy húsz éve nem bírtuk visszaperelni az akkori birtokostól a szettet, úgy lehet még jogvita az ügyben, tehát ha teljesen nyugodtak akarunk lenni (és például ki szeretnénk majd vinni még az országból valamikor a kincset mondjuk egy vándorkiállítással), akkor lehet jelentősége annak, hogy akitől kaptuk, az mivel igazolta a rendelkezési jogát. (Ennek kapcsán Baán László mai hvg.hu interjújában annyit mond, hogy „megvizsgáltuk a testvérpár kizárólagos birtokosi pozícióját, ami rendben volt”.)

Végül kérdés, hogy az izmos kompenzációs összeg pontosan mit, milyen költségeket kompenzál, vagy ha nem konkrét költségekhez kapcsolódik, akkor milyen számítások alapján találta a Kormány elfogadhatónak a mértékét. Vételárról ugye nem lehet szó, ha tippelnünk kellene, akkor talán valamiféle őrzési díj lehet, de fogalmunk sincs, hogy például fizettek-e áfát utána, hiszen ha őrzési díj, akkor az szolgáltatás igénybevételének minősülne.

A legtanulságosabb a történetben azonban az a sorok között megbúvó információ, hogy a „megállapodást tavaly decemberben írták alá”. Feltételezve, hogy egy megállapodás volt (semmi nem utal arra, hogy több lett volna), ez azt jelenti, hogy már decemberben megköttetett egy már akkori euróárfolyamon is 4,5 milliárd forintos szerződés, ezt azonban nem, hogy nem hozták nyilvánosságra, de a létéről senki egy szót sem szólt eddig. Teltek a hetek, és a magyar fél nyilván fizetett is (legalábbis nagyon csodálkoznánk, ha a brit „eladók” nem kérték volna előre a fizetséget vagy annak jelentős részét egy olyan helyzetben, amikor a másik fél tulajdonosi minőségben akar birtokon belülre kerülni), de még mindig hallgatott mindenki, aki tudott az ügyről.

Megértjük, hogy a tárgyalási folyamat egy ilyen érzékeny ügyben nem a nyilvánosságra tartozik, de annak lezárulta után már semmilyen leküzdtehetlen akadálya nem lett volna annak, hogy szóljon a kormány az adófizetőknek, hogy elköltött egy ekkora összeget a közösből. Emellett a tárgyalási folyamat esetleges sikere azért nyilván előrelátható volt (hiszen most másfél éves folyamatról beszélnek), így – megint csak a misszió sikerét nem veszélyeztetve – arra is mód lett volna, hogy a kormány jóváhagyasson magának az idei költségvetésben egy keretösszeget az Országgyűléssel e célra, elkerülve, hogy a kiadást aztán „zsebből”, a költségvetési tartalék terhére kelljen majd állni.

Ha a gyerek születésnapja tavasszal van, akkor nyilván érthető, ha nem mondják meg neki decemberben, hogy ajándékot fog kapni. Az állam és az adófizetők kapcsolata azonban még akkor sem szülő-gyermek kapcsolat, hogyha mindkét félben megvan a hajlam arra, hogy annak néhány vetületét így élje meg. Ezért elfogadhatatlan az a helyzet, amikor az állami szervek már el is költöttek többmilliárdnyi közpénzt, de még mindig csak találgatni tudjuk, hogy pontosan mire. Ezen a jövőre nézve nem nagyon tudna más segíteni, mint a közpénz felhasználására vonatkozó magánjogi szerződések kötelező közzététele, amelynek elmaradása érvénytelenséget eredményez. 

[A kép forrása a kormany.hu]