Az elmúlt húsz év messze leglassabb kormányalakítása folyik: négy évvel ezelőtt öt héttel a választások után már hivatalban is volt az új kormány, míg most még éppen csak megindult a közjogi folyamat a köztársasági elnöki felkéréssel és az alakuló üléssel. Rogán Antal frakcióvezető tegnapi nyilatkozata alapján kormányprogram helyett megválasztott miniszterelnök és (reméljük, legalább amerikai mintájú, egészen szerencsés esetben kormánynévsorral kombinált) beiktatási partyt kapunk ugyan a héten, de az új kormányzati struktúrára vonatkozó törvényjavaslatot valamiért csak ezután terjesztik be. A harmadik Orbán-kormány megalakulására így – Rogán emberi számítása szerint – június elejéig várni kell. Még ha ennek a politikai jelentősége csekély is, gyakorlati szempontból mégsem mindegy, hogy meddig tart a kormányzati igazgatás bénultsága.

Hiába tűnik pusztán formalitásnak a kormányalakítás folyamata akkor, amikor politikai értelemben nem történik kormányváltás, rendes kormányzati munkáról az alapvető személyi és szervezeti döntések véglegesítéséig álmodni sem lehet. Ez persze nem zárja ki a kormányzás látszatának vagy a napi operatív működésnek a fenntartását: egy árvíz esetén nem csak az Orbán-Pintér-Bakondi videó jelenne meg rendben a Facebookon, hanem a védekezés operatív irányítása se lenne rosszabb, mint máskor. Minden olyan ügy szükségképpen áll viszont, amihez stratégiai döntések vagy egyébként hosszabb távú felelősségvállalás szükséges: nem csak érdemi döntéseket hozó kormányülések nincsenek, hanem az apparátus se tudja ezeket előkészíteni. A közigazgatás pihen, a hivatalnokok a kezükkel malmoznak, azon bosszankodva, hogy pont a vébé brazil-horvát nyitómeccse környékén kell majd elkezdeni dolgozni.

A most lezárt kormányzati ciklus azonban megmutatta, hogy a kormánypártok nem kényesek arra, hogy minden fontos döntésük mögött rendes apparátusi előkészítés álljon, így aztán akár azt is mondhatnánk, hogy akár mindegy is, hogy egy hónappal korábban vagy később indul útjára hivatalosan a kormányzati ciklus. Amiért mégsem érthető a késlekedés, az az, hogy semmi, de semmi nem akadályozná meg, hogy akár már a héten megtörténjen a miniszterek kinevezése és a kormányzati szervezet kialakítása. Az Alaptörvény a korábbi alkotmányszöveghez képest a kormányzati működéssel kapcsolatban ugyanis éppen abban jelent újítást, hogy a miniszterelnök személyére vonatkozó köztársasági elnöki javaslattételt az új Országgyűlés alakuló üléséhez kötve, illetve a kormányprogram elfogadását és a miniszterelnök megválasztását egymástól eloldva megadta a lehetőséget arra, hogy az amerikai politikában lame duck (béna kacsa) időszaknak hívott szakasz jelentősen lerövidüljön. (A gyors kormányalakításra tehát akkor sem lehet hivatkozni, amikor az ellenzék – amúgy minden alappal –  arra hívja fel a figyelmet, hogy kormányprogram és választási program hiányában anélkül indul meg a ciklus, hogy a kormány bármi számon kérhetőt vállalt volna.)

Magyarországon a kormányalakítás időigénye hagyományosan meglehetősen hosszú: eddig jellemzően a választást követő másfél hónapba telt kormányt alakítani, amit – szemben mondjuk a két és fél hónapos lame duck időszakkal működő Egyesült Államok esetével – sem a hagyományok, sem a feladat bonyolultsága nem indokol.A most körvonalazódó (legalább) 57 nap azonban abszolút lassúsági rekord, ráadásul nem csak a miniszterelnök személye marad változatlan, de a minimális közjogi időigény is lecsökkent.

A közjogi folyamat olyan lassú lett, hogy az már a határozottság és a gyorsaság látszatára kínosan ügyelő Fideszből ki is váltott egy szép pótcselekvést. Szombatra szerveznek tömegrendezvényt a demokrácia és a miniszterelnök ünneplésére, azonban ha az eddigi tervektől eltérően meg is tartják a héten a miniszterelnök személyéről szóló szavazást, az önmagában egy nappal sem hozza előre a kormányalakítás befejezését, és vele a rendes kormányzás újraindulását. Amely egyébként egy hónappal a választás után áll úgy, hogy a kormánytagok listája vagy a kormányzati feladatmegosztás részletei még a kormánypárti frakciók előtt sem nyilvánosak.

Nem nehéz kitalálni, hogy a semmittevésbe hajlóan ráérős menetrend (éppúgy, mint a kormányprogram készítésének elszabotálása) mindenek előtt az európai parlamenti választási kampány „tehermentesítését” szolgálja: egy uniós választás hazai ügyek elé helyezése nem szép ugyan az európai ügyekben harcosan kuruckodó kormánypárttól, de legalább a késlekedés mögötti politikai motivációk érthetőek. Ez azonban – különösen amiatt, hogy a parlamenti választás EP-választáshoz képesti ütemezéséről is szabadon dönthetett a kétharmad – legfeljebb jó indok, de semmiképpen sem nem mentség arra, hogy a mesterségesen és szükségtelenül megnyújtott béna kacsa időszak óhatatlanul fontos ügyek csúszásához és az értékes erőforrások pazarlásához vezet.