Így írnánk mi

Két alkotmányjogász közjogról, közigazgatásról, a jó kormányzásról

alkotmányjog

Halálbüntetés: arról, hogy mi ér meg egy misét

Egyszerre folyik az érzelmekkel átitatott kampány az európai emberi jogi felfogás ellen a halálbüntetés és a tényleges életfogytiglan miatt a leegyszerűsítő butaság különböző szintjein a halalbuntetest.hu-tól Orbán Viktor “a halálbüntetés megérne egy misét” nyilatkozatán át azokig a mérsékeltebb, de a lényegi kérdésben az erkölcsi igazságosságon kívül másra nem hivatkozó cikkekig, mint amilyet Bakó Bea írt a Mandinerre.

Ne a bűnösöket, az áldozatokat védjük, hivatkozások a közelmúlt legfelkavaróbb bűnügyeire: a tömegmédián és az interneten át mindenki által megélt személyes drámákkal szemben már azt is szenvtelen és részvétlen dolognak tűnhet felvetni, hogy Magyarország nemzetközi összehasonlításban alapvetően biztonságos ország. Hogy a tavaly elkövetett 154 emberölés a fele a húsz évvel korábbi adatnak. Hogy az elmúlt években egyenletesen 1,1-1,5 körül alakuló (100 000 főre számított) lakosságarányos emberölési mutató negyvenéves mélypontokat döntött, azaz a legsúlyosabb bűncselekményekből kevesebbet követtek el, mint a Kádár-korszakban, amikor a bűnfelderítést mindenféle emberi jogi megfontolások még semmiben nem akadályozták, és még végrehajtották a halálos ítéleteket.

Magának a halálbüntetésnek a kegyetlenségére viszont negyedszázaddal az utolsó, 1988-as magyarországi kivégzés után már kevesen emlékeznek, és végképp nem kapcsolják össze az annak alkalmazásával járó dilemmákat például a móri vérengzésért ártatlanul – penetráns igazságszolgáltatási teljesítmény alapján –  elítélt Kaiser Ede ügyével. Sem időben, sem térben nem kell azonban messzire mennünk ahhoz, hogy átélhető példát találjunk a jelenlegi európai (nemcsak az Európai Unióban, hanem Fehéroroszország kivételével egész Európában, azaz az EU-ba nem is törekvő államokban is érvényesülő) abolicionalista felfogás teljes elvetésére, a közösségi igazságérzet messzemenő kiszolgálására. Elég, hogyha megemlékezünk – Marco Kesseler képeinek segítségével – egy élő európai hagyományról, a Gjakmarrjáról.

A fenti fényképen a házban lakó család meggyilkolt családtagja látható, azonban azok ott körülötte nem a békés emlékezés virágai. Albániában ugyanis nincs halálbüntetés, azonban a Kanun nevű parcionális szokásjog a hegyek között ezt tökéletesen és az évezredes tradícióknak megfelelően képes pótolni. Az elv egyszerű: ha valaki megöli egy másik család tagját vagy megbocsáthatatlanul megsérti a másik családot, akkor a vért, illetve a sértést csak vérrel lehet lemosni, ezért ilyenkor a sértettek is megölnek egy embert a másik családból. Egész civilizált a rendszer, úgyhogy például nőt, 14 éves kort még be nem töltött gyereket vagy papot nem szabad megölni a vérbosszú során, emellett az adott család otthonában is szigorúan tilos gyilkolni.

A szokás viszont él, az állami hatalom meggyengülésével és a bíróságokkal szembeni általános korrupciós gyanúval (no meg a rendszeres fogolyszökésekkel) az elmúlt két évtizedben jobban virágzik, mint száz éve bármikor. Közel ezer olyan család él ma Albániában, amelyik még nem felelt egy másik család szerint egy korábbi sérelemért: E családokból a férfiak külföldre próbálnak menekülni vagy otthon ülnek egész életükben a négy fal között.

A Geo magazin ehavi francia kiadása mutat be egy olyan családot, ahonnan az egyik férfi 1997-ben egy pohár rakin összeszólalkozott a kocsmában egy munkatársával, akit megölt. Ő börtönbe került, de a másik család időközben megölte a két fivérét. Az elítélt börtönlázadással kiszabadult, és első dolga volt megölni két embert a másik családból (ő persze úgy számolt, hogy a saját gyilkossága is jogos volt az őt ért sérelem miatt). Tévedésből azonban egyik áldozata 13 éves fiú volt, ráadásul ezután tűzharcban megölték a rendőrök. Így az ellenséges család szerint még nincs kielégítve a vérvád, hiába volt már öt temetés. Ezért aztán az első gyilkosság elkövetőjének családjában minden fiatal fiú (a legidősebb életben maradt férfi sincs még 25) ott él tíz éve a házába bezárva, iskolába 14 éves koruk óta nem járhatnak, magántanárok tanítják őket. Két olyan gyerek is a vérbosszú fenyegetése alatt van már, akik az első gyilkosság után születtek.

A Gjakmarrjáról csak azért írtunk ilyen hosszan, hogy egyértelmű legyen: teljesen mindegy, hogy Európában vagyunk-e vagy sem, hogy ez már a XXI. század és nem a középkor, hogyha a szubjektív igazságérzetre (és csak arra) alapozunk, akkor annak teljes mértékben csak a talio, a vérbosszú ősi formája felel meg. A Kanun szerint élő albánok nyilván tökéletesen igazságosnak tartják a vérbosszút, hiszen egyébként ilyen áron nyilván nem követnék. Államot viszont éppen azért tartunk fenn, hogy képesek legyünk ennél racionálisabb szempontokat is figyelmbe venni, köztük például azt, hogy aki ártatlan, az ne bűnhődjön.

Természetesen tarthatja valaki a halálbüntetést igazságosnak, küzdhet annak visszaállításáért. Amikor azonban vitázni, sőt, esetleg dönteni kell egy ilyen kezdeményezésről, akkor ezt racionális érvek és az alapvető tények ismerete alapján kell megtenni. Például azok az állítások, hogy a halálbüntetésnek “igenis van visszatartó ereje”, így az emberi életek kioltásával “néhány életet meg is mentenek”, még akkor sem válnak igazzá, ha ezeket a társadalomtudósok hada által sikertelenül bizonyítani próbált tételeket a magyar miniszterelnök a józan paraszti ész alapján akár komolyan is gondolja. (Ha ilyen egyértelmű lenne az összefüggés, akkor például az amerikai gyilkossági térképen 8,8-as emberölési rátájával vörössel virító Új-Mexikó állam aligha vállalhatta volna be 2009-ben a halálbüntetés eltörlését.)

A halálbüntetéssel kapcsolatos évszázados vita számos pro és kontra érvet termelt ki. Amíg ezek közül a társadalom igazságérzete csak egy, addig ez a vita bármikor újranyitható, folytatható még akkor is, ha ezzel a kontinensünkön általánosan elfogadott elvet kérdőjelezünk meg. Amikor viszont kizárólag a szubjektív igazságosság kerül elő, akkor a politka a gyorsan realizálható haszon reményében, egy komplex dilemmát egyszerűnek láttatva csak rájátszik az emberi tudatalattiban nagyon mélyen gyökerező vérbosszú elvére. Ma azonban ezen az elven társadalmat szervezni és egybentartani már nem lehet. Nem is kell.

Megosztás