A vélemények szabadságát most elsősorban a reklámadóval szemben és az Origó ügyében kell megvédeni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kellene foglalkozni egy olyan bírósági döntéssel, ami szerint egy politikai közszereplő arcképének politikai kampányban való felhasználásához annak előzetes hozzájárulása kellene.

Tegnap a Fővárosi Törvényszék első fokon döntött a Mesterházy Attila által az emlékezetes bohócos plakátok miatt a Civil Összefogás Fórum ellen indított személyiségi jogi perben.  Az ítélet szövegének ismeretében persze majd okosabbak leszünk, de az egybehangzó sajtóbeszámolók alapján a bíróság szerint ugyan a politikus közszereplőként tűrni volt köteles, hogy a plakát rabosított bűnözőként ábrázolja, de a CÖF megsértette Mesterházy képmáshoz való jogát azzal, hogy nem kért engedélyt a fotójának felhasználásához.

Nyilván van egyfajta megismételhetetlen bája annak, hogy a Csizmadia László szerint „ilyen perekkel bele akarják fojtani a civilekbe a szót – és ebben szerinte éppen a leköszönt MSZP-elnök jár az élen –, akkor hogyan érvényesülne a demokrácia és szólásszabadság, ha éppen ők lennének kormányon”. Különösen szép ez, hogyha összevetjük a plakátot és Mesterházy perét mondjuk a CÖF által nem kritizált Lázár János kommentelős ügyével, illetve az általa a véleménynyilvánítás szabadsága érdekében végzett áldozatos munka eddigi eredményeivel. Még szerencse, hogy azt el se kell képzelnünk, hogy hogyan érvényesülne a demokrácia és a szólásszabadság, hogyha ő van kormányon. Meg aztán a bohócos plakátok elkészültének és közlésének jogszerűségével kapcsolatban számos olyan, a közpénzeket, a burkolt pártfinanszírozást és a politikai verseny tisztességességét érintő kérdés van, amire hiába várunk választ.

A szólásszabadság ügyében azonban éppen az a szép, hogy olyan szereplők, jelen esetben a kognitív disszonanciával küzdő kormánypárti civilek jogainak érdekében is fel kell lépni, akikkel amúgy szinte semmiben nem értünk egyet. Márpedig abban teljesen igaza van a CÖF-nek, hogy elfogadhatatlan a véleményszabadság szempontjából, hogy az MSZP-elnök hozzájárulása kellene a róla készült fotónak egy politikai kampányban való felhasználásához. Ez ugyanis – bár elképzelhetünk persze egy kedélyes telefonbeszélgetést Csizmadia és Mesterházy közt, aminek a végén utóbbi hozzájárul, előbbi meg átküld néhány előnytelen Orbán-képet a szocialista kampányhoz – természetesen azt jelenti, hogy hiába kellene tűrnie amúgy akár a bohócos plakátnak a politikai kommunikáció legaljára sorolható szintjét is egy politikusnak, jogszerűen mégsem lehet soha egy politikus arcképét politikai közlésekben felhasználni.

Márpedig a politikai vitába a politikai ellenfelet ábrázoló plakátkampánynak ugyanúgy bele kell férnie, mint a Lázár Jánosról vagy Csizmadia Lászlóról készült mémeknek. Értjük mi, hogy a képmáshoz való jognak amúgy, magánszemélyeknél abszolút védelme szokott lenni, meg azt is tudjuk, hogy a régi Polgári Törvénykönyvnek az ügyben valószínűleg alkalmazott szabályai (a képmás felhasználása az új Ptk. hatályba lépése előtt kezdődött) még semmilyen eligazítást nem adtak arról,  hogy ez miért nincsen így a közszereplőknél.

Azonban az alkotmányos elvek alapján, ha másból nem, akkor az Alkotmánybíróságnak az új Ptk.-nak a közszereplők magasabb tűrési kötelezettségét megállapító szabályaival kapcsolatos áprilisi határozatából azért nem nehéz levezetni, hogy a közszereplők tűrési kötelezettsége a képmásuk felhasználására is kiterjed.

A tegnapi bírósági döntés tehát szerintünk alkotmányellenesen korlátozta a szólásszabadságot, és nagyon reméljük, hogy az csak egy egyszeri – a polgári jognak a személyiségvédelmi szabályokra is kiterjedő jelentős átalakulásának hevében történt – kisiklás volt. A március óta hatályos új Ptk. ugyanis szerencsére – nem kis részben éppen a hivatkozott alkotmánybírósági gyakorlatnak is köszönhetően – egyértelműbb helyzetet teremtett. Egyrészt kifejezetten kimondja, hogy nyilvános közéleti szereplésről készült felvétel esetén nem kell hozzájárulás. Másrészt (éppen az ilyen helyzetekre) azt az általános szabályt is rögzíti, hogy”[a]  közügyek szabad vitatását biztosító alapjogok gyakorlása a közéleti szereplő személyiségi jogainak védelmét szükséges és arányos mértékben, az emberi méltóság sérelme nélkül korlátozhatja”.