Bezárás
alkotmányjog

Márpedig ezt egyedül nem lehet megoldani

Körbekeríthetjük magunkat százmilliárdokból bármivel, de ha kezelni akarjuk a valóban cselekvést igénylő menekülthelyzetet, akkor bizony a hatásvadász keménykedés helyett együtt kell működnünk a többi érintett országgal és az EU-val.

Attól, hogy valami mindenkiben indulatokat kavar, még nem tilos róla értelmesen beszélni, sőt. A kormányzati plakátkampányra, a határzárra, a menekültügyi eljárás garanciáinak kiüresítésének tervére és legújabban a Dublin III. rendelet “alkalmazásának felfüggesztésére”, majd még újabban az utóbbi tagadására adott reakciók körülbelül a “nem a bevándorlás, hanem a kivándorlás/az oktatás/az egészségügy a probléma”  és az “ez az, végre a sarkunkra állunk, megoldjuk, amit az EU nem tud” végletek körül gomolyognak. Ez a pártpolitikai vita szintjén elmegy, de ha valaki érteni is szeretné, hogy mi történik, akkor minden leegyszerűsítés félrevezető.

Mert hát a világ bizony bonyolult. Hogy ez a bejegyzés ennek ellenére viszonylag egyszerű maradjon, kirekesztettünk belőle minden olyan megfontolást, ami a bevándorlás társadalmi hatásaival, az európai értékek tartalmával, elutasításával vagy elfogadásával kapcsolatos – az a vita folyik magától is, nem kell neki katalizátor.

1. Hányan jönnek?

Ha megnézzük az elmúlt időszak statisztikáit, akkor az egyértelmű, hogy Magyarország nem csak a köztévés híradók párhuzamos valóságában került az Európába irányuló migráció gyújtópontjába:

Menedékkérők száma az elmúlt egy évben, illetve 2008-2014 között | Create infographics

Az ábrákból egyértelmű, hogy amellett, hogy az elmúlt két évben az EU egészében is jelentősen, 2010 óta két és félszeresére nőtt a menedékkérők száma, a mi helyzetünkben a balkáni migrációs útvonalnak – többek közt amúgy a most többek által példaként emlegetett bolgár kerítésnek is köszönhető – áthelyeződésével egy ettől nagyságrendileg nagyobb változás következett be. 2012-ben még az összes menedékkérelem kevesebb, mint 1%-át adták be nálunk, 2013-ban már 4,4%, tavaly 6,8%, az idei év első három hónapjában pedig (ennél frissebb uniós szintű adat még nincs) 16%-os a részesedésünk az összes, az Unióban leadott menedékkérelemben. Az összes kérelem száma uniós szinten szeptember óta stagnált, nálunk viszont éppen ezalatt nőtt ugrásszerűen  (a tél végéig folyamatosan, aztán mérséklődés után az elmúlt hetekben, nyilván a Fal tervének híre miatt is, megint jelentősen) a kérelmek száma. Mindezekből elég jól látszik, hogy a probléma minimum kétszintű: a világpolitikai szintű megoldást igénylő alapprobléma mellett az is kérdés, hogy ha három éve az európai szinten már akkor is bő háromszázezer menekülőből még alig valaki került a magyar rendszerbe, addig ma miért rajtunk keresztül érkeznek az EU-ba a legtöbben?  

Annyit érdemes egyébként hozzáfűzni az adatokhoz, hogy azok alapján az érkezések valós számára nem lehet teljes bizonyossággal következtetni: ahol az a hatósági stratégia, hogy inkább ne is regisztrálják a határsértőt (és mint látjuk majd, van ahol az), ott értelemszerűen alacsonyabb a beadott kérelmek száma.

A probléma létét nem lehet tehát tagadni, de felnagyítani is iszonyú felelőtlenség: márpedig a médiában nagyjából a kormány által bemondott számok pörögnek, amelyek szerint idén jöttek a mai napig már több, mint 60 ezren a szerb határon, és ha a többi uniós tagállamból visszaküldik hozzánk a nálunk regisztrált menekülteket (Kósa Lajos szerint “potenciálisan” 160-200 ezer embert), akkor a kormány szerint az új érkezőkkel együtt ez év végéig összesen már 200 ezer, azaz nagyjából egy miskolcnyi számú “gazdasági bevándorló” (ez ugye immár a menedékkérők hivatalos megjelölése, tegnap már kormányhatározatba is bekerült, ami ráadásul egy csak ezért, soron kívül kihozott Magyar Közlönyben lehet szobánk dísze).

Belegondolni is rossz, tényleg: nyilvánvaló, hogy ekkora tömeget – pont akkorát, mint ahány magyar érkezett 1956-ban Ausztriába – társadalmilag és gazdaságilag is lehetetlen lenne kezelni akkor is, ha a kormány megnyugtatni akarná a választókat, és nem minden csatornán a meglévő félelmüket növelni. Ez egyben azt is jelentené, hogy ezzel egy év alatt kétszeresére, a lakosság 2%-áról 4%-ára nőne a hazánkban élő külföldiek száma. (Mint itt részletesen leírtuk, a jelenleg Magyarországon élő 200 ezer külföldi állampolgár többsége határon túli magyar, őket az unión belüli többi migráns és szűk negyvenezer unión kívüli, tartózkodási vagy letelepedési engedéllyel rendelkező személy, jórészt kínaiak és oroszok követik.)

Valami azonban még sincs rendben ezekkel a százezres számokkal: Kovács Zoltán kormányszóvivő ugyanis tegnap azt mondta a Die Pressének, hogy “Magyarországnak 2500 menekült befogadására van kapacitása, és már így is 3000-et fogadtunk be”, a hajó megtelt. Ez a Kovács által említett 3000 feltehetően az összes, menekültstátusszal rendelkező személyre adott becslés lehet: ők azok a politikai menekültek, akik jogszerűen maradhatnak mindaddig, amíg a haza nem tudnak térni. Tavaly év végén ők a BÁH adatai szerint 1743-en voltak. Emellett a visszaküldést nem csak az akadályozza, hogy a magyar kormány “nem ért vele egyet”, és erről hoz szép kormányhatározatokat, hanem az is, hogy hagyományosan nehezen megy, emellett a hosszabb ideje másik tagállam területén tartózkodó személyek dublini visszaadására eleve nincs a rendelet szerint sem mód.

2. Hányan maradnak itt?

Hol vannak akkor most a többiek az idén érkezett 64 ezerből vagy a tavaly érkezett 43 ezerből, akiket nem fogadtunk be? Ez a válasz is – minthogy sajnos a BÁH átfogó statisztikákat az elmúlt hónapokban nem közölt – az Eurostat adataiból olvasható ki: nagy többségükben valahol Európában, de nem Magyarországon. A múlt hónap végéig – pedig már addig is 50 ezernél járt az idei menedékkérelmek száma – “csak” 14 ezer ügy volt már folyamatban. (A rendszer túlterheltségét jelzi, hogy ugyanez a szám összeurópai szinten közben félmillió felett jár és emelkedik.) Ez jóval több, mint a befogadó állomásokon lévők összlétszáma, úgyhogy ezen ügyek között nagy számban olyanok is vannak, amelyek szintén úgy érnek majd véget, hogy az ügyfél elhagyja az országot. A többség már az idén érkezettek közül sincs a magyar rendszerben.

Nyilván elutasították a kérelmüket és visszaküldték őket – jöhetne a kézenfekvő megoldás. Nagyobb részükkel azonban nem ez történt. Idei adatok ugyan nincsenek, de jól mutatja a magyarországi menedékkérők tipikus sorsát az elmúlt évek statisztikája is:

A Menedékkérelmek sorsa – 2008-2014 | Create infographics

A tavalyi év az áthúzódó ügyek megnövekedett számára tekintettel torzít, de ettől még nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar menekültügyi rendszer az ügyfelek többsége esetén megindítja ugyan az eljárást, de érdemi döntéssel nem fejezi be. Az eljárás végére ugyanis a menedékkérő a legtöbb esetben már régen a Lajtán túl van. Lehet, hogy ez a kiemelt hatósági figyelem és az eljárások felgyorsítása miatt változóban van, de hogy mekkora nagyságrendről van szó, azt éppen az mutatja, hogy Kósa Lajosnak tudtak a kezébe adni olyan összesítést, ami bármilyen hosszú időtávon, de kétszázezres nagyságrendben jelöl meg olyan személyeket, akik eredetileg nálunk adtak be kérelmet, de most egy másik uniós ország adhatná vissza nekünk őket.

3. Megbukott stratégiák

A magyar stratégia tehát – az olaszhoz és a göröghöz hasonlóan – hosszú évek óta, részben még ezekben a napokban is az, hogy aki bejött, az menjen beljebb, vesződjenek vele a nyugat-európaiak: arra van Hegyeshalom, viszontlátásra. Ezért sem kellett erőteljesen tiltakoznia a már akkor sem a humánus menekültpolitikát erőltető kormánynak akkor, amikor az idegenrendészeti őrizetet kellett visszavenni az uniós szabályozás alapján. Az elmúlt években ezeknek az embereknek a töredékét kaptuk csak vissza, a Dublin III. rendelet ellenére is sikeres volt tehát a taktika.

Az, hogy így működik a rendszer, természetesen nem csak a déli és keleti államok hibája: a félrenézéshez mindkét fél kell. Mi – szembesülve azzal, hogy a valóban komoly terhektől így tudunk a legegyszerűbben szabadulni – elengedtük a menedékkérőket, esetleg nem is regisztráltuk őket (bár ez utóbbiban a hírek szerint az olaszok és a görögök voltak igazán profik), a nyugat-európaiak meg nem küldték vissza a regisztráltakat.

Azonban közben a  törököknél tényleg teltház lett, a görög menekültügyi rendszer összeomlott, Bulgária felé kerítés van, de arra miért is menne a menekülő, hiszen nem is arra visz az útvonaltervező Nyugat-Európa felé. A szerbek, bosnyákok ki se építettek táborokat, státuszt nem adnak, viszont néha politikai menekülteket is visszaküldenek. Mi az uniós átlag alatti arányban adjuk meg a státuszt, míg a valódi politikai menekültek a jobb élet reménye mellett jóval biztosabb befogadására is számíthatnak, ha elérnek nyugatra.

Így tehát maga az EU, illetve ezen belül a tagállamok menekültpolitikája teremti meg a piacot az embercsempészeknek, ami a bevándorlással kapcsolatos céloktól teljesen függetlenül tarthatatlan helyzet. Meg kellene állítani út közben, még az uniós határok előtt ennek a tömegnek a nagyobb részét. Akkor is, ha az unión kívül segíti őket Európa, de azokat is, akiket befogadna. Ez a rendszerszintű szabályozatlan beáramlás ugyanis valóban kockázatos, és – mint a falaknál és a tengeren történtek bizonyítják – életveszélyes is.

Ennyi biztosnak látszik, meg az is, hogy ehhez nem minél nagyobbat szóló, láthatóan egyelőre az újabb érkezők más útvonalra terelésére sem alkalmas magánakciók, hanem együttműködés kellene. Be lehet persze jelenteni a két ország közötti kerítést a szerbek előzetes tájékoztatása nélkül, de ellenükre megépíteni és fenntartani is jóval nehezebb, mint megegyezni velük. Ugyanez persze a helyzet Ausztriával is, ahol ráadásul van némi diszkrét, a közös munkát nem segítő bája annak, amikor odamegy egy magyar politikus és – az 1956-os menekülthullám és az ausztriai magyar munkavállalók tízezrei mellett – azt mondja, hogy nálunk viszont háromezer menekülttel tele van a hajó. Ennek felismeréséhez nem kell nekünk magunknak összehasonlítani a mostani menekülthullámot a valóban alapvetően más jogállású és más integrációs szinten álló ausztriai magyarokkal, merthogy megteszik ezt helyettünk sajnos az osztrák idegenellenes pártok.

A magyar kerítés kapcsán láthatólag legalább már azt felismerte a kormány, hogy az akkor érne bármit uniós szintű intézkedés nélkül, ha végigépítik a szlovén határtól Záhonyig. Innen már csak egy logikai lépés lenne felismerni, hogy mennyi hatékonyabb megoldással lehetne erősíteni a határok őrzését a határzárhoz szükséges források töredékéből. Tegyük fel, hogy egy alapfokú oktatási reform árából megépítjük a kerítést, és még szerencsénk is van, mert a világot nem járják be mondjuk a magyar-szerb határon, a “senki földjén” rekedt kisgyerekekről szóló képek, hanem – minden kedvezőtlen esély ellenére – sikerül Magyarországnak elérnie, hogy a migrációs út elkerülje. Ezzel elérni nagyjából annyit lehet, hogy jelentős erőfeszítések árán exportáltuk a problémát más tagállamokba.

A stratégiai kérdés azonban az, hogy a kormány csak keménykedik vagy a továbbengedés évtizedes politikája után valóban arra készül, hogy fizikailag ittfogja a nálunk belépő menedékkérőket. Ebben az esetben ugyanis egészen biztos, hogy ezer kilométernyi schengeni határával olyan feladatot vállal, amit külső segítség nélkül nem csak hogy hatékonyan nem lehet elvégezni, de sehogy sem.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom