Kicsi ország, kicsi kémügyek: most akkor kifürkészhetőek a köztulajdonú cégek adatai vagy nem?

livesofothers

A legnagyobb vidéki város közlekedési vállalata tiltott adatszerzés miatt büntetőfeljelentést tesz, mert a valós idejű járatinformációt újraközlő mobilalkalmazást készítő magáncég “meghekkelte” az informatikai rendszerét. Másnap ugyanabban az országban, ugyanazon bűncselekményi tényállás gyanúja miatt folyó eljárásban az ügyészség azt mondja, hogy a közmédia irodáiban lehallgatókészüléket felszerelni és üzemeltetni nem bűncselekmény. Mindenkit megnyugtatnánk: a magyar jogrendszer ennyire azért nem idióta, amit látunk, az a színtiszta jogalkalmazói hülyeség.

Mindenekelőtt nézzük meg, mint mond a Büntető Törvénykönyv, esetünkben annak 422. § (1) bekezdése, az sokat szokott ilyenkor segíteni:

Aki személyes adat, magántitok, gazdasági titok vagy üzleti titok jogosulatlan megismerése céljából (…)

b) más lakásában, egyéb helyiségében vagy az azokhoz tartozó bekerített helyen történteket technikai eszköz alkalmazásával megfigyeli vagy rögzíti, (…)

d) elektronikus hírközlő hálózat – ideértve az információs rendszert is – útján másnak továbbított vagy azon tárolt adatot kifürkész, és az észlelteket technikai eszközzel rögzíti,

bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A tiltott adatszerzés tehát célzatos bűncselekmény, csak személyes adat, magántitok, gazdasági titok vagy üzleti titok jogosulatlan megismerése céljából lehet elkövetni, ami – mint erre a törvényjavaslat indokolása is felhívja a figyelmet – azt is jelenti, hogy azt csak egyenes szándékkal, azaz ezen jogsértő célok valamelyikét kifejezetten elérni kívánva lehet elkövetni.

Már ezen a ponton megdől a debreceni közlekedési cég “jogi” érvelése, hiszen esetükben az történt, hogy a DKV a saját alkalmazásával kiteszi a netre, hogy mikor érkezik az Arany Bika elé a villamos. Ezt a nyilvánosságra hozott valós idejű járatinformációs adatot olvasta be a saját mobilalkalmazást fejlesztő magáncég szoftveresen, és tette hozzáférhetővé a saját applikációjában. Személyes adat, magántitok érintettsége föl se merül. A gazdasági titok pedig a Btk.-ban a bank-, értékpapír-, pénztár-, biztosítási vagy foglalkoztatói nyugdíjtitok: csupa olyan dolog, amivel a DKV csak akkor találkozik, ha munkáját hazavivő bankhivatalnokot, brókert vagy biztosítási ügynököt szállít, ami elég távoli összefüggés. Marad tehát az üzleti titok, ám az meg csak úgy lehet egy információ, hogyha annak titokban maradásához a cégnek méltányolható érdeke fűződik, és ezt üzleti titokká minősítette, illetve titokban tartása érdekében a szükséges intézkedéseket megtette. Ennek meg ugye mind a két eleme hiányzik esetünkben: egyrészt

nem az információ titokban maradásához, hanem minél szélesebb megismeréséhez fűződik üzleti érdeke a DKV-nak,

mivel ha könnyebben elérhetőek a járatinformációk, akkor többen szállnak fel a villamosra az Arany Bikánál. Másrészt amit maga a cég tesz közzé, az könnyen belátható módon eleve nem titok.

Ehhez képest már csak másodlagos, hogy az informatikai rendszer útján történő kifürkészés mint elkövetési magatartás sem valósul természetesen meg, hiszen az meg a hekkelésre használt magyar jogi terminológia, míg jelen esetben a feljelentéssel betámadott, közpénzből létrehozott közérdekű adatot újrahasznosítani akaró magáncég nem hekkelt, hanem nyilvános felületen elérhetővé tett információkat dolgozott fel informatikai eszközökkel.

Igényesebb jogi érveléssel szakad el körülbelül ugyanennyire a törvényszövegtől az ügyészség az MTVA-s lehallgatási ügyben, amikor azt állítja, hogy a töretlen jogalkalmazói gyakorlat értelmében „az MTVA irodái, illetve tárgyalói nem lehetnek a tiltott adatszerzés elkövetésének helyszíne”. Mi ehhez képest ilyen, az új Btk. által kiterjesztett tényálláshoz kapcsolódó “töretlen” gyakorlatnak nem találtuk nyomát, ezzel szemben a törvényjavaslat miniszteri indokolása kifejezetten utal arra, hogy a “lakás, egyéb – a lakáson kívüli minden más – helyiség, vagy az azokhoz tartozó bekerített helynek” a technikai eszközzel történő megfigyelése és rögzítése jelent tiltott adatszerzést.

Arra viszont valóban van hozzáférhető bírói gyakorlat, hogy – éppen a cselekmény célzatossága miatt – önmagában a lehallgatókészülék beszerelése és bizonyított használata valóban nem bűncselekmény. Egy házastársak közötti lehallgatási ügyben a Kúria ugyanis kimondta, hogy a lehallgatás tényének bizonyítottsága “a bűncselekmény megállapításához nem elegendő, ugyanis nem állapítható meg, hogy a terhelt célzata a magántitok, netán gazdasági, vagy üzleti titok jogosulatlan megismerésére irányult volna. (…) Ez a megállapítás azonban azt jelenti, hogy a telefonbeszélgetések rögzítése során esetlegesen magántitkok – gazdasági vagy üzleti titkok – is megismerhetőek és rögzíthetőek, ám ennek lehetőségéből mindössze a terhelt eshetőleges szándékára lehet következtetni, amely célzatos bűncselekmény esetében a bűnösség megállapításához nem elegendő.” (KÚRIA, Bfv.III.1.548/2014/7.szám)

Mindezek alapján tehát ami nyilvánvalóan nem bűncselekmény, az a debreceni “hekkelés”, amiben meg szerintünk tovább kellene nyomozni a célzat feltárása érdekében, az meg az MTVA-s lehallgatási botrány. Meglátjuk, hogy ehhez képest melyikkel mi lesz.