Tegnap a Magyar Közlöny ismét tartogatott valami egészen abszurdat: a kormány rendeletben jelölte ki az emberminisztert a menekültügyi eljárásban a menedékkérő által hivatkozott „keresztényüldöztetési ok” vizsgálatára. Az még csak hagyján, hogy ez mennyire hülyén hangzik, az csak a közigazgatási működés általános velejárója lenne. Sokkal kevésbé vicces viszont azt találgatni, hogy miért lehetett rá szükség.

A magyar közigazgatási eljárás hagyományos intézményének tekinthető szakhatósági jogkör esetén egy szakkérdésben az ügyben amúgy eljáró hatóságtól különböző szakhatóság kap együttdöntési jogot úgy, hogy hozzájárulása nélkül az alapügyben a hatóság nem dönthet. A menekültügyi eljárásban ma is ilyen – tartalmilag mindenképpen indokoltan, viszont egymással párhuzamos hatáskörrel – a nemzetbiztonsági kérdések esetén az Alkotmányvédelmi Hivatal és a Terrorelhárítási Központ. A mostani rendeletmódosítás ennek mintájára ad az emberi erőforrások miniszterének (azaz a gyakorlatban nyilván az EMMI-ben működő keresztényüldözés elleni helyettes államtitkárnak) szakhatósági jogkört annak megállapítására, hogy a menedékkérő esetében a „keresztényüldöztetési ok” fennáll-e. Azaz hiába dolgoznak a menekültügyi hatóságnál a kérelmek elbírására, a számos lehetséges üldöztetési ok és az adott ország politikai helyzetének vizsgálatára képzett hivatalnokok, mostantól üldözött keresztényt csak akkor ismertethetnek el menekültként vagy erre hivatkozó kérelmezőt akkor utasíthatnak el, ha arra az EMMI rábólint.

Az intézkedés mögötti egyik magyarázat az lehet, hogy a kormány gátat szeretne szabni az álkeresztények, az álüldözöttek vagy egyenest álkeresztény álüldözöttek indokolatlan menekültkénti elismerésének. Tömegesen ez a probléma ugyanakkor aligha jelentkezett, tekintve, hogy 2016-ban összesen 154 ember kapott menekültkénti elismerést, de az oltalmazottként és befogadottként elismert kérelmezőkkel együtt is összesen csak 432-en kaptak bármiféle védelmet Magyarországon. 2017 első négy hónapjában pedig összesen 109-en kaptak védelmet, és ebből csak 28-an menekültstátuszt, egyben az EU-n belül továbbra is nálunk utasítják el legnagyobb arányban a kérelmeket. Szóval úgy tűnik, hogy az elutasítás megy magától is, nem kell hozzá az EMMI.

A másik lehetőség annak a nem túl valószínű feltételezésnek az elfogadását kívánja meg, hogy a magyar kormány állításának megfelelően tényleg szeretne nagyobb számban befogadni a háborús övezetekből érkező üldözött keresztényeket. Ebben az esetben ugyanis logikusnak látszana éppen azért megteremteni az EMMI vétójogát, hogy nehogy a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal (BMH) szűkkeblű ügyintézői zavarják el a keresztény menekülteket. Ha viszont ez valójában egy kedvezőbb elbírálást biztosító gyorsító sáv, akkor nagyon rosszul veszi ki magát, hogy a hozzáféréshez a magyar kormány jogszabályszövegben is vállalva vallási feltételt szabott.

Ami viszont mindkét esetben probléma a megoldással, az az, hogy szó nincs itt a BMH által eldönteni nem tudott szakkérdésről, így aztán az EMMI eljárás feletti kontrollja erősen politikai jelleget ölt. Ráadásul – szemben a nemzetbiztonsági szolgálatok náluk meglévő információkon alapuló kontrolljával – ez a keresztényüldöztetési szakkérdés valójában az eljárás vizsgálandó főkérdése, hiszen a menekültügyi eljárás fő célja éppen az, hogy felderítse, valóban üldöztetés érte vagy fenyegeti származási országában a kérelmezőt.

Végül az sem mindennapi megoldás, hogy  az eredetileg humanitárius segítségnyújtásra és az üldözött keresztény közösségekkel való kapcsolattartásra létrejött helyettes államtitkárság a deklarált humanitárius feladatokon túl, mintegy mellékesen maga dönti el, hogy ki az üldözött keresztény a menedékkérők közül. Ez a két szerep nagyon nehezen hangolható össze, hiszen az alapfeladat bevonódást és „soft power” típusú támogatási diplomáciát, az utóbbi viszont pártatlanságot és joghoz kötöttséget feltételez.