Nem csoda, ha mostanra még az elkötelezett szavazók jelentős része is nagyon várja, hogy a 2015 óta a permanens politikai kampányok állapotában élő, két hónap példátlanul keserű és minden felületen aljas kampányharccal sújtott ország fölött felvirradjon április 9. reggele. A magyar politikának egyébként sem racionális döntésekre, hanem a kölcsönös sérelmekből fakadó negatív érzelmekre alapuló, az egymás és az egymás választói iránti tiszteletet gyengeségnek tekintő, a politikai aktorok közti bármilyen együttműködést megbélyegző jellemzői az elmúlt ciklus politikai folyamatainak eredményeként átalakuló pártközi viszonyrendszerben tovább erősödtek. Hiába szól ez az időszak valamennyire minden demokráciában a túlzó, komolyan igazából nem gondolt indulatokról, ha a politikusok üzeneteiből még a választó is kiérzi a politikus saját egzisztenciális félelmeit. Azonban a kampánnyal kapcsolatos egyetlen, politikai oldalakon átívelő konszenzus mögött, miszerint az durva, nemcsak a politikai vita minőségével kapcsolatos, szubjektíven értékelhető, hanem objektíven megítélhető körülmények is vannak.

Azt nem mernénk állítani, hogy biztosan ez minden idők legdrágább magyar választási kampánya, mivel a múltbéli tényleges kampányköltségekről csak becslések és -tekintve, hogy a 2010-ig jelöltenként egymillió forintos korábbi költési limitet nyilvánvalóan soha nem tartotta meg minden párt – nyilvánvalóan kozmetikázott pártbeszámolók léteznek. Ugyanakkor az viszont tény, hogy a 23 országos lista ugyanúgy rekord, mint a listát állító pártoknak kifizetett (bár a visszaléptetések miatt már csökkent, illetve esetleg még majd tovább csökkenő), közel 6 milliárd forintos költségvetési támogatás. Emellett 1719 egyéni képviselőjelölt összesen valamivel több, mint 1,7 milliárd forint állami támogatásra volt jogosult. Ez azt jelenti, hogy csak közpénzből bő 7 milliárd forint körüli összeget költöttek el a pártok kampánycélokra, és ehhez jönnek még a pártok szintjén is a magánforrások. Természetesen a kamupártok, sőt a kisebb működő pártok sem tesznek a kampányba utóbbiból sokat, pláne nem annyit, hogy kihasználják az egymilliárd forint körüli költési határt. A parlamentbe jutásra esélyes pártok, köztük például a koordinált jelöltállítás miatt kevesebb listás támogatást kapó MSZP és DK azonban nyilván jelentős arányban felhasználnak egyéb forrásokat is az állami támogatás mellett. Mindezek alapján valószínű, hogy már a pártok által állt összes kampányköltés is bőven 10 milliárd forint fölött lehet. (Ez persze abszolút értékben sok ugyan, de még mindig nem annyi, mint amennyit a kormány költ 2015 óta éves átlagban a saját kampányaira – adóforintokból.)

A még 2014-ben is fontos kampányfelületek számottevő része – nyilvánvalóan összehangolt tulajdonosi-kiadói, illetve önkormányzati döntések alapján – idén nem volt elérhető, így például a megyei napilapokban, a kormánnyal szimpatizáló országos sajtó szinte egészében, a helyi rádiók és tévék jelentős részében egyáltalán nem jelenhetett meg kampányhirdetés, illetve számos önkormányzat igyekezett akadályozni a közterületi hirdetéselhelyezést is. Ez természetesen hozzásegíti a Fideszt ahhoz, hogy üzenetei egyedüli üzenetként érjék el a csak a megyei és a helyi sajtóból vagy a  közmédiából származó információk alapján tájékozódó rétegeket. Emellett azonban a pártok erőforrásait is azokra a felületekre – internet, szórólapok, országosan egységes óriásplakátok, „vadplakátok” – terelte, ahol az üzenetek egyszerűsége és intenzitása mindig is elsődleges fontosságú volt. Erre erősít rá az a nálunk is érzékelhető nemzetközi trend, hogy egyre fontosabb a szerepe a kampánystratégiákban a célzott online hirdetéseknek és a választók közötti, a közösségi hálózatokon folytatott kommunikációnak.

Már a január közepén indult Stop Soros kampány plakátjai és sajtóhirdetései sem tűntek el teljesen a február 17-i hivatalos kampánykezdetre, de akkor még úgy tűnhetett az időzítésből, hogy a 2015 nyara óta folyamatos „tájékoztatási” kampányok legalább a választási kampányidőszak alatt pihennek egy kicsit. 2014-ben a kormány tél végére leállt a saját kampányával, mindössze annyi történt, hogy az akkor aktuális „Magyarország jobban teljesít” szlogent és a hozzá készített kreatív elemeket ingyenesen átengedte a Fidesznek. Idén azonban valami egészen más történt: március 1-jén – azaz a hódmezővásárhelyi polgármesterválasztás után napokkal – elindult a „Magyarország dönt, nem az ENSZ” kampány, majd a választás hajrájára utcára kerültek a már a tájékoztató szövegüket is elvesztő stoptáblás plakátok a UKIP-től átvett képpel. Ez ugye az NVB-nek a képviseleti demokrácia mély megértését nem igazán tükröző döntése alapján azért van rendben, mert

Amellett, hogy – kihasználva a kampányszabályozás komolytalanságát – a kormány így szereplője lehetett a kampánynak, egyben rögtön a legmeghatározóbb szereplő is lett, hiszen rá a pártok kampányköltési limitjei nem vonatkoznak. A korábbi kormányzati kampányok költségei alapján valószínű, hogy legalább annyit, azaz 4 millárd forintot költött a választási kampány alatt a kormány, mint amennyi a teljes parlamenti ellenzékének együttes költési plafonja.

A Fidelitas „vándorkiállítással” segíti a Fideszt, az ellenzéki együttműködést a Közös Ország Mozgalom és különféle hátterű taktikai szavazási honlapok segítik elő, a változó hitelességű bevándorlásellenes videókat a közmédia és a kormánysajtó is megtolja Facebook-hirdetéssel. a Lokál „választási különszáma” postaládákban landol, a Népszava lényegében egy Karácsony Gergely-választási plakáttal hirdeti magát. 2014-ben a CÖF „Együtt tették tönkre az országot” kampányát még a kampány felvezetésének idejére időzítették, idén viszont az általa szervezett békemenet már a kormánypártok kampányának központi eseménye volt. A semmilyen jogszabályi korláttal, így átláthatósági garanciákkal sem érintett, pártokhoz formálisan nem kötődő kampányköltésekről csak az elérés intenzitásából sejthetjük, hogy szintén minden eddiginél komolyabb erőforrások állnak mögöttük. Ez természetesen itt is a kormánypártokat segítő üzenetek szélesebb körű eléréséhez vezet.

Itt megint érdemes elkerülni a tartalmi mérlegelést, úgyhogy csak addig mennénk el, hogy négy kormánypárti plakátsorozatból kettő („Együtt bontanák le a határzárat”, „Állítsuk meg Soros jelöltjeit”) ugyanazzal a fotóval támadja az ellenzék szinte egészét, de a többi plakátban/hirdetésben szereplő üzenet is rezonál erre a kormánypárti kampányjelszóval. Itt is kínálkozik a 2014-es párhuzam: négy évvel ezelőtt a negatív üzenetekre épülő közterületi és online hirdetési kampányt kormányoldalon még kiszervezték a csatlósszervezeteknek.