"Le az utcára, ki a térre…"

A Belügyminisztériumnak az elmúlt egy hónapban komoly sajtóvisszhangot kiváltó azon tervezete, amely lehetővé kívánja a hajléktalanság szabálysértéssé nyilvánítását, szép csendben megérkezett az Országgyűlés elé. A T/1245. számú törvényjavaslat az épített környezet alakításáról és védelméről szóló törvény módosításával kívánja új alapra hozni a közterületek (a bárki számára nyitva álló állami és önkormányzati tulajdonú ingatlanok, például utak, terek, parkok) használatának rendjét. A módosítás várhatóan azonban alapvető szemléletváltást is eredményezni fog: a mindent szabad, ami nem tilos elvének feladását.

Mire nem jó a javaslat?
A tervezett intézkedés társadalompolitikai képtelenségét számos nálunk avatottabb személy elemezte és elemzi is majd. Fontos rámutatni azonban arra, hogy az intézkedések a közvetlen közpolitikai cél elérését sem valószínűsítik. A hajléktalan embert a szabálysértési eljárás szankciói élethelyzetéből fakadóan nem fenyegetik: ő örülne a legjobban, ha szabálysértési bírságot meg tudná fizetni, de az annak átváltoztatása folytán letöltendő elzárás sem jelent mindenki számára valós fenyegetést. Különösen arra tekintettel, hogy a hajléktalan számára nincs valós cselekvési alternatíva. Ha külső és belső korlátai eddig megakadályozták abban, hogy egy szebb és élvezhetőbb élet reményében szakítson életmódjával, akkor a behajthatatlan bírság vagy az elzárás sem fogja erre késztetni.

Hatékony szankció hiányában viszont egy lehetőség marad: a közterület-felügyelő vagy a rendőr észleli a szabálysértés elkövetését, majd – előbbi szép szóval, utóbbi akár fizikai erőszakkal is – felkelti a padon alvó hajléktalant és kizavarja a település belterületéről, megszakítva ezzel a szabálysértést. Közben ugyan papíroznia is kellene, de a gyakorlat hamar felismeri majd ennek feleslegességét (így spórolva amúgy közpénzt), hiszen az elkövető oldaláról jogorvoslati igényekre aligha számíthat. Arra viszont annál inkább, hogy az a rendszert kiismerve a rendőri intézkedést követően visszatér egy másik belterületi padra. Rosszabb esetben távol „költözik” a rendőri szemektől, egyidejűleg az egészségügyi és szociális ellátásoktól is.

Mire alkalmas a javaslat?
A módosítandó építésügyi törvény hatályos szövege semmilyen érdemi rendelkezést nem tartalmaz a közterületek rendjére, rendeltetésére, ami helyes is: a közterülteteket az egyén szabadságát tiszteletben tartó jogállamban bármilyen, jogszabály által nem tiltott tevékenységre bárki felhasználhatja. A közterületen való szabad jelenlét az egyéni autonómia fontos eleme, nélküle mindenki csak a saját lakásában lehetne szabadon. Ennek részletes kifejtése nem látszik akkora kihívásnak, hogy ne érnénk rá vele az alkotmánybírósági indítványig.

 A hajléktalanság szabálysértéssé nyilvánítását egy egyszerűbb, ugyanakkor nyíltabb szabály is lehetővé tette volna, azt sajnos nem tudjuk, hogy a közpolitikai cél része volt-e a közterület jogszerű használata eseteinek zárt felsorolása. A kodifikátor mentségére szól, hogy eleve lehetetlen feladatot kapott miniszterétől, hiszen az emberek veszettül sokféle dolgot csinálnak. Ettől még a (4) bekezdés minden alpontja arany: a telkek megközelítése és a közlekedés elválasztása, a sokat sejtető nyitott felsorolás a b) pont végén, a nyolcvanas évek pártnyelvéből ismerős, jogász számára megfejthetetlen tartalmú kifejezések (kikapcsolódás, szórakozás, szabadidő-eltöltés, felvonulás, közösségi megnyilvánulás, zöldfelületek), illetve az egész taxációból sütő esetlegesség, a munkaidő végi összecsapottság érzése. Mindezek együtt képesek arra, hogy abba a helyzetbe hozzák a hatóságot, hogy bármit megtilthasson, de bármit meg is engedhessen. Ezek után már sokadlagos, hogy a (6) bekezdésben egy vessző hiánya folytán nem tudjuk, hogy a „rendeletetéstől eltérő” jelzős szerkezet melyik főnévhez kapcsolódik, pedig ez dönti el, hogy miről szólhatnak az önkormányzati rendeletek.

A közterület rendeltetésének, és így jogszerű használatának tételes meghatározása végül elfogadhatatlanul szűkre sikeredett, egy sor olyan használatot is rendeltetésszerűtlenné, ezzel jogsértővé tesz, amire valószínűleg az előterjesztő sem gondolt. Mitől lenne rendeletetésszerűtlen (és miért kellene hozzá önkormányzati engedély), ha valaki közterületen várja a randevúról késő kedvesét, munkaügyben egyhelyben állva mobiltelefonál, elhelyezi a szemetet a szelektív hulladékgyűjtőbe, egy padon készül a vizsgájára, ellapátolja a havat vagy megáll megnézni, hogy a földön fekvő hajléktalannak nincs-e szüksége segítségre? Márpedig e tevékenységek egyike sem érthető bele egyik rendeltetésbe sem, így valamennyi rendeletésszerűtlen lenne. De ugyanígy jogsértést követne el a babakocsiban alvó csecsemő is. Ez azonban nem a szövegezés hibája, hiszen maga a koncepció az elhibázott, amely ahelyett, hogy tiltana, a megengedett magatartásokat kívánja felsorolni.