A Fidesz és a KDNP múlt csütörtökön nyújtotta be, másnap általánosvitáztatta, és – a benyújtott módosítók miatt – „csak” ma fogadja el a Házszabályt kétharmados többséggel megkerülni engedő javaslatát. Nem elemeznénk részleteiben, hogy az egynapos forradalmi törvényhozás nyílt legalizálása a parlamentarizmusra hogy hat: az autógyárak sem csinálnak töréstesztet a hangsebességgel történő ütközésre. Arra voltunk kíváncsiak, hogy szüksége van-e egyáltalán a kormánypártoknak az új szabályra.

Egy tapodtat sem hátrálunk

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A házszabály-módosítás konkrét kiváltó okát nem nehéz azonosítani. Az új egyháztörvény Alkotmánybíróság általi megsemmisítését a kormányzat ‘jogtechnikai’ problémának tekinti, és az alkotmányossági szempontokra tekintet nélkül a leghamarabb újra kívánja azt alkotni. E ténynek az előterjesztők általi tagadása ellenére is bizonyos, hogy a házszabály-módosítás célja az egyháztörvény idei újraelfogadásának bebiztosítása, hiszen a módosítás lehetővé tenné a kétharmadnak, hogy egy nap alatt hozzon törvényeket.

A magyar parlamentarizmus mélypontjait sorra hozza az egyháztörvény. Első elfogadásakor az Alkotmánybíróság által is megállapított módon alkotmánysértő volt, hogy néhány órával a szavazás előtt dőlt csak el, hogy mely vallási szervezeteket minősít az Országgyűlés egyháznak. A megsemmisítésről kapott füles alapján a hétfői Magyar Közlöny hozta ki a kisebbségi törvényt – frissen a sütőből, az Országgyűlés általi elfogadást követően órákkal, nyilván haladéktalan elnöki aláírással, de megfelelő nyomdai tördelés nélkül – csak azért, hogy ne a szintén aznapi 164/2011. (XII. 22.) AB határozat miatt, hanem az Országgyűlés döntése folytán veszítse hatályát az egyháztörvény. A homokozó lapátért verekedő óvodáshoz hasonlóvá vált Országgyűlés a döntést azzal is tetézte, hogy a csütörtökön reggel tárgyalni kezdett egyháztörvény-javaslatot szerda éjfél előtt percekkel nyújtották be.

Nem mondjátok, hogy megint a Vonát és a Mesterházyt kell felhívnom

A módosítás egyik eleme, hogy ülésszakonként hat alkalommal az általános, legrövidebb másfélhetes időigényű eljárásrendhez képest kétnapos törvényalkotást engedne egyszeri 15-15 perces hozzászólásokkal a frakciók részéről. Ez az új, „kivételesen sürgős” eljárás azonban tartalmában nem újdonság: eddig is lehetett rohamtempóban törvényt alkotni (pl. ilyen eljárásban kvázi-államosították a MAL Zrt.-t), azonban ehhez négyötödös döntés alapján el kellett térni a Házszabálytól.

A házszabály-módosítás ’rendes’ átfutása (nyolc nap) is jelzi, hogy olyan hatalmas hatékonysági probléma csak nem lehet a Házszabállyal, ha ilyen súlyú ügyet ilyen gyorsan el lehet intézni. Ellenzéki segítség csak az ennél is gyorsabb elfogadáshoz kellett, és ez gyakran meg is érkezett:

Ellenzéki támogatás a Házszabálytól eltérésekhez

Az 59 Házszabálytól eltérés azt jelenti, hogy az összes elfogadott törvényjavaslat 18 %-ánál volt meg a négyötöd az eltérő tárgyalásra. (Összehasonlításul: az előző ciklus ’nemkétharmados’ parlamenti többségei mellett összesen 82-szer, a kihirdetett törvények 14%-ánál tért el a Házszabálytól az Országgyűlés.)

Az ilyen döntések nagy része az „egynapos” sürgősségi törvényalkotást jelentette, a több tucat precedens mellett nehéz volna azt állítani, hogy a Fidesz és a KDNP ne kapott volna ellenzéki támogatást. Látható, hogy ebben ugyan elsősorban a Jobbik támogatására szorult rá a Kormány, azonban volt ellenpélda is: legutóbb éppen az újabb látványcsapatsportadókedvezmény-törvényt fogadta el a Jobbik ellenszavazatai mellett a Ház, így aztán az nem a mai napirenden, hanem a múlt pénteki Közlönyben kötött ki.

Sürgősségi törvényhozás tehát anélkül is működtethető, hogy a kormánytöbbség eszközt adna magának a parlamenti vita kiküszöbölésére: a döntő ok tehát valószínűleg nem az, hogy az Országgyűlés eddig túl lassú lett volna.

Keressetek ezeknek egy futó törvényjavaslatot

A javaslat másik eleme szerint a ma is létező ’rendes’ (az elfogadott módosítók által kiváltott jogrendszeri vagy szövegen belüli inkoherenciát kezelő) zárómódosító mellé bármely tartalommal benyújtható új zárók társulnak. Ezekkel aztán a törvény elfogadásának napján, az üléskezdés előtt egy órával benyújtva át lehet majd írni a hetek óta vitatott szöveget, megkötés pedig mindössze annyiban van, hogy ezzel a módszerrel új, a törvényjavaslatban nem szereplő törvényeket elvileg nem lehet módosítani.

A múltban ebből sem volt különösebb gond: a zárószavazás előtti módosítók házszabályszerűségét elbíráló Alkotmányügyi bizottság hagyományosan csupa igen nagyvonalú ember gyülekezete, akiknek többsége el sem tudná képzelni, hogy egy kormányzati támogatással benyújtott zárómódosító házszabályellenes lenne. Az amúgy is laza gyakorlat azonban ebben a ciklusban átfordult abba az irányba, hogy lassan a Házszabálynak megfelelő, azaz csak jogi hibákat javító záró lett a kivétel. A ciklus eddigi 344 törvényéből 132 esetben volt zárószavazás előtti módosító javaslat, amelyek többsége komoly tartalmi változásokat hozott. Aligha volt ennek hátterében tudatos döntés: a leginkább a politikai döntések (a kezelhetetlenül sok folyamatban lévő ügy miatt részben törvényszerű) késése, valamint az lehetett a kiváltó ok, hogy sok esetben a kormánypolitika részcéljai közötti eltérést is csak zárókkal lehetett orvosolni.

A lépéskényszert azonban az váltotta ki, hogy – fenyegetettségérzet hiányában – kialakult egy olyan gyakorlat is, amelyik arra sem veszi a fáradtságot, hogy fenntartsa a látszatot. Kirívó példa a képviselői jogállási törvény terjedelmes, energetikai tárgyú zárómódosítója (ami még a módosított Házszabálynak sem felelne meg). A másik mélypont pedig éppen az új egyháztörvény a maga teljes koncepcióváltást hozó zárómódosítójával. Ezzel körbe is értünk: a javaslat jogszerűvé tenné azt, amiről az Alkotmánybíróság végre kimondta, hogy megengedhetetlen.

Még mindig ez az Alkotmánybíróság: azt nem oldottuk még meg?

Ahogy az alkotmánybírósági hatáskör korlátozására kényszerítő ok nélkül, kényelmi szempontokból került sor, úgy most is ez a helyzet. Ahogy a teljes jogkörű AB sem hozott volna a kormányzati gazdaságpolitika legfontosabb elemeit veszélyeztető döntéseket (különösen, ha azokhoz mindig alkotmányos lábat farag az Országgyűlés), úgy a parlamenti ellenzék sem képes érdemben nehezíteni a kormányzati akarat megvalósulását. A jelenlegi helyzetben az ellenzékkel való érdemi megvitatásnak pont annyi szerepe van, mint a potenciális alkotmánybírósági felülvizsgálatnak: meghagy némi politikai kockázatot a választók előtt is vállalhatatlan javaslatok megfogalmazása előtt, illetve hagy felmerülni a kormánytöbbségen kívülről is szempontokat.

A házszabály módosítására tehát szerintünk a kormánypártoknak nincs szükségük, az mindössze egyszerűbbé teszi a kormánypárti képviselők életét. Magyarázatként így itt sem marad más, mint a konfliktustűrés alacsony szintjéből fakadó indulati reakció, némi tudatlanság és a kényelemszeretet.