A feles alkotmányozás másnapján, avagy a káosz forgatókönyve
A feles alkotmányozást támogató, azaz egy kormányváltás esetén az alkotmányozó többséggel nem rendelkező jelenlegi ellenzéki pártok számára az Alaptörvény korrekcióját...
Az AB ‘memóriatörlése’ szégyenteljes és értelmetlen javaslat.
Megérteni, figyelembe venni, alkalmazkodni hozzá, ezáltal célt érve: nem. Értelmetlenül keménykedni, dühből dönteni, erőt fitogtatni: bármikor. Régóta mondjuk, hogy a kétharmad és az alkotmánybíráskodás viszonyában – az amúgy egyenként elhanyagolható politikai veszteséggel fenyegető konkrét ügyek masszív túlreagálásával – a kormánypártok keménykedése saját szempontjukból is ront a helyzeten (és persze ‘mellékhatásként’ csavarkulccsal veri szét az alkotmányos demokráciát).
Az origo által megszellőztetett fideszes javaslat, amely az Alkotmányon alapuló alkotmánybírósági döntések felhasználásától tiltaná el az Alkotmánybíróságot, méltó párja lehet a 2010 végi hatásköri korlátozásnak. Nemcsak azért, mert mind a kettő kiválóan alkalmas arra, hogy pár száz kilométerrel közelebb tolja az országot Fehéroroszországhoz Európa szellemi térképén, hanem azért is, mert a kívánt cél elérésére tökéletesen alkalmatlan pótcselekvéseket jelentenek.
A hírek szerint a Fidesz vezetésének döntésére váró, az Alkotmánybíróság 1990 és 2011 közötti, a modern magyar alkotmányos hagyományt kialakító és hordozó gyakorlatának eltörlését vizionáló javaslat hiábavalósága azonban még a korábbi alkotmányozói barkácsolásoknál is egyértelműbb. Kezdjük például mindjárt ott, hogy jogi értelemben nincs mit eltörölni, nálunk (az angolszász jogrendszerektől eltérően) az alkotmánybíráskodásban sincs precedensrendszer, az AB-t saját korábbi döntései nem kötik. Ebből következően a testület 2012 eleje óta is esetről esetre dönt arról, hogy hogyan értelmezi az Alaptörvényt, ám – minthogy az Alaptörvény szövege és alkotmányos tartalma igen sok ponton tartalmi azonosságot mutat az Alkotmányéval – ehhez alapul veszi a korábbi döntésekben kimondott elveket. Ezt lehet (tudatlanságból vagy hideg politikai számításból) úgy interpretálni, hogy az AB „a sztálini alkotmány alapján ítélkezik”, de vicces pont az AB-tól elvárni, hogy a minden kérdésben a nulláról induljon el, miközben ezt az alkotmányozó sem tette (és a közös nyugati alkotmányos hagyományt követve nem is tehette volna) meg.
A gyakorlatban ez ma úgy néz ki, hogy ahol az Alkotmány és az Alaptörvény szövege tartalmilag azonos, ott irányadónak tekintik az ‘elmúlt huszonkétév’ AB-gyakorlatát. Ez annyit jelent, hogy ilyenkor nem indokolják külön, hogy azt miért fogadják el az Alaptörvény alapján elbírált ügyekben is. Ezt magának az elvnek a kimondásakor, illetve kis ügyekben azóta se vitatták amúgy az elmúlt két évben megválasztott bírák – köztük a valóban a korábbi gyakorlat fenntartásának esküdt elvi ellenségének mondható Pokol Béla – sem. A nagy ügyekben, tartalmi viták esetén azonban természetesen előjön az az érv is a kisebbségi véleményekben, hogy nem kellett volna követni a korábbi gyakorlatot. Ez azonban a tartalmi vita része, hisz az AB a korábbi gyakorlattól függetlenül bármikor dönthetne úgy, ahogy a kisebbség szeretné.
Hogy nem teszi, abban viszont a saját korábbi gyakorlatnál az elmúlt időszak nagy ügyeiben sokkal nagyobb szerepe van a nemzetközi emberi jogi egyezmények tartalmának, a strasbourgi gyakorlatnak és (néha) a közösségi jognak. Ezeket meg alkotmányozással nem lehet felülírni. Sőt, ha komolyan vesszük, amit például Szájer József mond – az Alaptörvény európaiságát hangsúlyozva – az európai alkotmányos konszenzus elismeréséről és követéséről, akkor ezek figyelmen kívül hagyása a kormánybarát bírák további beáramlása esetére sem lehetne alternatíva. Ezzel áll egyébként szöges ellentétben maga „a múltat végképp eltörölni” kommunista szlogenre hajazó javaslat is, hisz e közös konszenzus követésére biztosan nem vezethet az, ha az arra épülő eddigi gyakorlatot tényleg kidobnák az ablakon.
Az, hogy az AB hivatkozza és átveszi a korábbi gyakorlatát vagy azt tartalmilag lesz kénytelen (hivatkozás nélkül) átemelni, formai kérdés, ezt ámítás és önámítás tartalmi vitaként kezelni. Ha az AB formálisan nem idézheti be a halálbüntetés eltörléséről szóló 23/1990. (X. 31.) AB határozatot, akkor majd megteszi hivatkozás nélkül kopipésztelve. (Más kérdés, hogy ez a mennyi energiát vesz el az érdemi kérdésektől, például azoktól, amelyekben a konzervatív bírák próbálják a maguk oldalára állítani a többséget.) Az indítványozók pedig – ha nem a levegőbe akarnak beszélni – továbbra is a régi döntésekre lesznek kénytelenek hivatkozni, ahogy ezt amúgy a Kormány és a köztársasági elnök is tette eddig saját indítványaiban.
A kormányzat megint árnyakkal hadakozik, de ha ekkora lendülettel teszi, akkor egy deklaratív korlátozásban kiélt dühöngés is sokat árthat mindenkinek.
A feles alkotmányozást támogató, azaz egy kormányváltás esetén az alkotmányozó többséggel nem rendelkező jelenlegi ellenzéki pártok számára az Alaptörvény korrekcióját...
A kormány a saját rendszerében nem hibázott a veszélyhelyzeti kormányrendeletek hatályának meghosszabbításakor. Kár, hogy ez a rendszer olyan feleslegesen bonyolult,...
Az emberminisztérium az iskolákra és óvodákra vonatkozó koronavírus protokoll keddi, az emelkedő fertőzésszámokra reagáló szigorításában azt írja elő, hogy „az...
Tart ugyan még a büntetőeljárás, de már ott járunk, hogy szinte minden politikai párt szigorítana a gyermekpornográfia büntetésén, miközben a...