Nem a postaládák voltak a gyenge pontjai a jelölési rendszernek, hanem a pártok azok. Egy olyan rendszerben, ahol már elég az észrevétlenül elvégezhető másolás, a hatóságok arra hivatkozva nem cselekszenek, hogy kevesebb a jogsértésekről szóló bejelentés, mint amikor még lopkodni kellett a kopogtatócédulákat.

A jelölőíves jelöltállítási rendszertől velünk együtt sokan a kopogtatócédulás őrület meghaladását, a visszaélések visszaszorulását várták. Nézzünk szembe a tévedésünkkel: egy húsz éve egyenletesen rosszul működő megoldás helyére hogyan került egy még rosszabb?

A többes jelölés megengedéséért, na és az egyszerre értelmetlen és pazarló jelölttámogatásokért lehet (és kell is) a kormánypártok rövidtávú hatalomtechnikai megfontolásait okolni, de az ajánlóívek bevezetése mögött utólag se vélünk felfedezni hátsó szándékot. Egészen egyszerűen olyan régóta éltek velünk a cédulás rendszer hibái, hogy még azok számára is bármi jobbnak látszott, akik ideálisnak amúgy mást (mondjuk kauciót, egyéb pénzügyi kötelezettségvállalást vagy valamiféle erkölcsi jellegű feltételt) tartottak volna.

A kopogtatócédulákat (hivatalos nevükön az ajánlószelvényeket) ugyanis tényleg 1990 óta lopkodták a postaládákból és a postásoktól, hogy aztán eladják a pártoknak a leadás előtti napokban, amikor már magas volt az árfolyam. Ugyanígy húszéves hagyománya volt a „tessék hagyni, Marika néni, majd mi ráírjuk a többit” módszerrel beszerzett szelvényekkel való pártközi kereskedésnek, sőt, a hamisításnak is. A választópolgári ajánlás rendszerén belül maradva kézenfekvő volt a cédula helyett ellenőrizhetőbb módszerre átállni.

Csakhogy – és ez minden baj gyökere – hiába ellenőrizhető a jelölőív útja, hiába szól a jelölt nevére, és hiába szerepel rajta a gyűjtő neve elvesztett ívenként ötvenezres bírság mellett, hogyha a leadott jelölőívek számán és a választópolgár adatain kívül nem ellenőriz senki semmit. Márpedig ugye az elmúlt napokban a tömeges másolásokról és ívcserékről szóló sajtóhírek után előbb a Nemzeti Választási Bizottság fogadta el a Nemzeti Választási Iroda azon tájékoztatását, hogy elektronikus nyilvántartás hiányában képtelenek a választási bizottságok a többes jelöléseket ellenőrizni. Ezután a TASZ-nak a fiktív jelöléseket választópolgári adatigénylésekkel felderíteni kívánó kezdeményezését próbálta Péterfalyi Attila NAIH-elnök azzal megakasztani, hogy szerinte a választási szervek nem kötelesek az általuk tárolt íveken kezelt személyes adataikról az érintetteket tájékoztatni.

Végül Péterfalvi újabb állásfoglalása azt is egyértelművé tette, hogy ő maga nem fog átfogó vizsgálatot indítani az ügyben (mert nincs nyomozati jogköre, ami valami megfoghatatlan ok miatt szerinte ehhez kellene), ezért elküldte Mesterházy Attila tárgybeli nyílt levelét a rendőrségnek. Három választókerületben (lényegében csak ott, ahol a választási bizottság valamelyik tagja a saját nevét látta az íven, azaz pár privilegizált sértettnél) véletlenül megindult ugyan a nyomozás, de a lényeget tekintve eddig annyi történt, hogy egy állami szerv picit piszmogott a saját hivatalával, míg egy másik állami szerv átküldött egy harmadik állami szervnek egy nyílt levelet.

A baj tehát „csak” annyi, hogy egy visszaélésekre, illetve konkrétan az ívekkel való kereskedelemre iszonyú erősen ösztönző, de egyébként ellenőrizhető rendszerben minden hatóság széttárja a karját, hogy lehetetlen ellenőrizni. (A teljes tételes ellenőrzés valóban az, de önmagában a többes jelölések kiszűrése és ellenőrzése már lehetséges, a leadási adatok alapján gyanúsan együtt mozgó pártok íveinek összevetése pedig minimális ráfordítás mellett is nagy sikerrel kecsegtetne.) Az elutasító hozzáálláshoz a kulcsot a második Péterfalvi-állásfoglalás adja meg: „tekintettel arra, hogy a korábbi évekhez képest nagyságrendekkel kevesebb bejelentés érkezett a Hatósághoz, a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján elmondható, hogy a Ve. által bevezetett ajánlási rendszer kiküszöbölte a korábban előforduló hiányosságokat”. A kör tehát bezárult: egy olyan rendszerben, ahol most már a cetlik fizikai ellopása sem kell a csaláshoz, hiszen elég a másolás – amiről senki nem szerez tudomást -, az állam arra hivatkozva dől hátra, hogy kevesebb a bejelentés a jogsértésekről, mint amikor még a postaládákat kellett feltörni. Csalhattok, csak ne tudjak róla – a magyar viszonyokra alkalmazott pedagógia.

Egy dologban biztosak vagyunk: semmi nincs megoldva az ajánlási rendszerrel kapcsolatban, és ha a vége is az marad, hogy senki sem tett semmit a másolók elkapásáért, akkor ebben a rendszerben már nem szabadna több választásnak nekimenni. Ha ugyanis nincs esély a lebukásra, akkor a bizniszpártoknál lapuló másolt íveket senki nem fogja a választások után megsemmisíteni, hiszen akkor is felhasználhatóak lesznek májusban és ősszel is, hogyha ki sem megy senki a nevükben az utcára gyűjteni.

A másik fontos tanulság pedig az, hogy nem a postaládák voltak a gyenge pontjai a rendszernek, hanem a pártok azok. Itt jelölési botránytól mentes, adatkereskedelmi feketepiac nélküli választás csak akkor lesz, ha a pártok egyáltalán nem kezelik a jelölés során a választók személyes adatait. Ha továbbra is választói támogatáshoz akarjuk kötni a választáson való indulást, akkor erre két, egymással párhuzamosan is alkalmazható megoldás kínálkozik: egyrészt a választási bizottság hivatali helységében való személyes aláírás (lényegében olyan garanciák mellett, mint maga a szavazás), másrészt – a rendes választási ügyintézéshez hasonlóan – az ügyfélkapu használata. Ezeket nyilván kevesebb választó vállalná be, úgyhogy lehet, hogy csökkenteni kellene a szükséges ajánlók számát, viszont nem kerülne ki vele személyes adat a választási szerveken kívülre. 

Ez a cikk a Transparency International Magyarország, a K-Monitor és az atlatszo.hu közös Kampánymonitor projektjének keretében készült. További részletek a kepmutatas.hu oldalon elérhetőek.