Az Európai Parlament – amúgy mára, többszöri bővítés után már messze nem csak szimbolikus – hatáskörei a választók számára nehezen elmagyarázhatóak. Ez viszont még kampányban sem mentség arra, hogyha a politikusok – ki műveletlenségből, ki pedig rideg politikai számításból – válogatás nélkül mindent az EU-ra fognak, hiszen úgyse tudja senki, hogy az mit csinál.

Az európai uniós intézmények és a tagállamok közötti feladatmegosztás nem egyszerű dolog, és különösen nem az a politikai kommunikáció számára. A kizárólagosan uniós szintre telepített hatáskörök jelentős része eleve olyan komplex, a kampánymenedzserek számára kicsit sem szexi gazdaságirányítási kérdéseket érint, mint a külső kereskedelempolitika vagy a közös monetáris politika. Az integráció irányát meghatározó, a tulajdonképpeni kormányzást végző két intézmény, a kormányközi Tanács és a Parlamentnek felelős Bizottság hatásköreinek nagy többségében azonban párhuzamosan léteznek uniós és hazai döntési jogkörök. Az Európai Parlament egyik legfontosabb feladata – a költségvetési és társjogalkotási jogkörök, valamint a Bizottság feletti politikai kontroll, illetve általában az uniós intézmények ellenőrzése mellett – éppen az, hogy a nemzeti parlamentekkel együttműködve őrködjön a tagállami szinten is megfelelően kezelhető kérdések uniós szintű eldöntését kizáró szubszidiaritási alapelv érvényesítése felett.

Így ha egy párt alapvetően akar valamit megváltoztatni (vagy pont fordítva, változatlannak szeretné azt tudni), akkor ez a legtöbb esetben az uniós érintettségű témákban egyaránt érint uniós szintű és nemzeti döntéseket is. A hazai termőföld védelme mint politikai téma például ugye uniós kényszerből – a csatlakozáskor kapott átmeneti idő lejártával a tőke szabad áramlásának érvényesüléséből – fakad. A kínált politikai megoldások közül azonban csak az állampolgárság szerinti megkülönböztetés fenntartása igényelne uniós szintű döntést (feltehetően mindjárt az unió elsődleges, a tagok közti szerződésekből álló  jogának felülvizsgálatát), minden más lépés nemzeti hatáskörben, az Országgyűlés által is meghozható lenne. Ettől viszont persze még „a magyar föld ügye” általánosságban lett EP-kampánytéma. Az EP-kampány így persze mindenhol elsősorban belpolitikai kérdésekről szól, a hatáskörök megosztása viszont megadja a racionális alapját, hogy lényegében bármely belpolitikai kérdéssel lehessen kampányolni.

Külön jó persze, ha sikerül tényleg uniós témát találni, bármilyen kicsi is annak a jelentősége. Az akác özönnövényi jellege vagy a szabad pálinkafőzés ugyan aligha a magyarság jövőjét alapjaiban meghatározó kérdések, de legalább itt tényleg uniós hatásköröket érintett – igaz, az akácnál csak nagyon távoli következményekkel – a vita. Már csak azért is rendjén van ez, mert arra teljesen megalapozottan hivatkozott Orbán Viktor tegnapi beszédében, hogy ezek ugyan kis ügyek, de „jól példázzák a gondolkodásbeli különbséget”. Az akácfa-ügy például tényleg sokat elmond a kormánypártok Európa-politikáról, és persze nem csak a sugározni kívánt pozitív üzeneteket.

Ha meg nincs is érdemi uniós döntési kompetencia, akkor majd legfeljebb azt mondjuk, hogy megvédeni megyünk valamit. Ez az Orbán-beszédben – paternalista és nagyon leegyszerűsítő, de legalább valós hatásköri konfliktusokra utaló megfogalmazásban – úgy hangzott, hogy „Brüsszelben számos itthon eldöntött jó dolgot elgáncsolhatnak”. A magyar politikai kommunikáció jelenlegi szintjén is lehetne tehát a szokásos, faék egyszerűségű belpolitikai üzenetekkel EP-kampányt vezetni úgy, hogy legalább valótlanságokat nem mondunk a választóknak.

Ezt a szintet azonban sajnos nem sikerült megugrani, a vasárnapi választás előtti napokra végleg győzött a politikai számítás a tények felett. A tényleges életfogytiglannal kapcsolatos keddi döntésről például a miniszterelnök és a Fidesz sajtósai nyilván egyformán jól tudják, hogy azt az Emberi Jogok Európai Bírósága hozta (bár azt első vonalbeli kormánypárti politikusok is rendszeresen keverik az Európai Unió Bíróságával). Az is nyilván feltűnt már a kormánypártoknak, hogy az EU-nak a büntetőjog tekintetében alig vannak hatáskörei, ami meg van, annak alapján a magyar büntetési rendszer megfelelőségébe nem szól bele. Ennek ellenére mondta azt a miniszterelnök ügyes, nyilván nem a beszéd közben kitalált összemosással, hogy „Brüsszelben és Strasbourgban, tehát az Európai Unióban a bűnt elkövető emberek jogait az ártatlan emberek jogai és az áldozatok jogai elé helyezik”. Ezzel sikerült lenyomni a Jobbikot is, mivel ők csak „brüsszeli, strasbourgi elvárásokról” nyilatkoztak, és legalább azt nem állították, hogy uniós szerv döntött volna a tényleges életfogytról.

Az utolsó kampányhét abszolút és váratlan győztese azonban ebben a műfajban még így is Seres Mária Szövetségesei és az általuk szerkesztett – friss közzététele és technikailag igényes kivitelezése alapján jó eséllyel a párthoz az országgyűlési jelöltállítás miatt hozzávágott százmilliós állami támogatásból finanszírozott, a demagóg butaságnak még a témában is szokatlan esszenciáját nyújtó – halalbuntetest.hu. Az SMS-t eszerint ugyanis azért kellene Brüsszelbe küldeni, hogy lehetővé tegye, hogy a magyarok döntsenek a halálbüntetés visszaállításáról. Miközben ugye a halálbüntetés tilalma ma az európai civilizáció azon, a földrajzi értelemben vett Európa egészében, Rejkjaviktól Moszkváig és Ankaráig érvényesülő normáinak egyike, aminek megint csak semmi közvetlen köze nincs a EU-hoz, pláne nincs az Európai Parlamenthez. Így persze a halálbüntetés visszaállíthatóságához semmilyen uniós döntés, de még csak az unióból való kilépés sem segítené hozzá az SMS-t. Ahhoz Fehéroroszország eddig magányos útját járva az Európa Tanácsot, azaz a teljes európai emberi jogi intézményrendszert kellene elhagyni.