Tudja-e Ön, hogy mi kerül többe a magyar adófizetőknek: a menekültellátás finanszírozása vagy maga a menekültügyi konzultáció? Na, és azt, hogy kikből van több: bevándorlási államkötvényes kínai üzletemberből vagy elismert menekültből? Vagy azt, hogy mit mond az uniós jog a bevándorlásról? Jött-e hozzánk az elmúlt évtizedben annyi ‘illegális’ határátlépő, mint amennyi Magyarországról érkezett 1956 végén Ausztriába? Persze, ha kritika nélkül egyetért a megélhetési bevándorlással kapcsolatos kormányzati kampánnyal, akkor ezekre az információkra Önnek nincs is szüksége. Minden más esetben viszont érdemes lehet elolvasnia ezt a hosszú, viszont adatokban gazdag bejegyzést.

Megdöbbentő és mélyen elgondolkodtató az, amit az elmúlt napokban a téli – a friss adatok alapján úgy tűnik, valemelyest alábbhagyó – menekülthullám és a Charlie Hebdo-merénylet apropóján indított kommunikációs kampány részeként a kormány és a kormánypárti politikusok megengednek maguknak. Nem, nem a politikai korrektséget vagy a liberális demokrácia emberi jogi kánonjának való megfelelést hiányoljuk.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A bevándorlásellenes érveknek – amíg nem párosulnak zsigeri idegenellenességgel – ugyanúgy helyük van a demokratikus politikai vitában, mint a menekültekkel és az üldözöttekkel szembeni szolidaritásnak. Hiszen bonyolult erkölcsi kérdés, hogy meddig terjed egy ország lakosainak felelőssége a más országból vagy más kontinensről érkező emberekkel szemben, és más a felelősség a halál, más a nyomor elől menekülők iránt, és más azokkal szemben, akik esetleg pusztán egy jobb élet reményében érkeznek. Ám amit a magyar kormány közpénzből és a közhatalom birtokában üzen a választóinak, az valós problémafelvetést csak nyomokban tartalmaz, nyílt hazugságot azonban annál többet. A Brüsszel megengedő bevándorlási politikája által sarokba szorított, de – a nyugati kultúra védelmében a vizet, földet, füvet és szociális  támogatásokat követelő bevándorlókkal vívott közdelemben is helyt állva – hősiesen harcoló Magyarország víziójában ugyanis nem az az igazán veszélyes, hogy nyíltan az idegenellenességre épít. Hanem az, hogy szinte minden fontos elemében valótlan, így alkalmatlan arra, hogy annak alapján – bármilyen jövőt is képzelünk el Európának és benne (esetleg rajta kívül) hazánknak – valósan lássuk a helyünket korunk legfontosabb globális folyamataiban.

Nem csak egyszerűen arról van szó, hogy egy rendkívül összetett problémarendszerből a kormány csak azokat az elemeket kommunikálja a valóság részeként (az irreguláris migránsok számának növekedése, terrorfenyegetettség, kulturális különbségek), amelyekre szüksége van, hanem az egész keretezés hamis: nem hogy harcolni kellene (már megint, mindig) Brüsszellel, hanem a menedékkérők és az illegális migráció kezelésében valójában erősen építünk az Unió és a többi tagállam segítségére, és az egyszerű magyar polgár adóforintjait nem fenyegetik közvetlenül az irreguláris migránsok és a menekültek tömegei. Emellett persze senki nem kényszerít minket a tömeges bevándorlás eltűrésére sem.

1. Mit üzen a kormány?

A bevándorlással kapcsolatban Orbán Viktor a héten arra hívta fel a figyelmet, hogy

Európában a lakosságszám arányában a legtöbb bevándorló Svédországba érkezik, második helyen viszont Magyarországra, vagyis „Magyarország sokkal rosszabb helyzetben van, mint bármelyik nyugat-európai ország”.

Ez szépen rezonál kevdenc kérdésünkre a bevándorlási konzultációból, amely szerint

7. Támogatná-e Ön a magyar kormányt, hogy Brüsszel megengedő politikájával szemben szigorúbb bevándorlási szabályozást vezessen be?

Az üzenet nem bonyolult: Magyarországot közvetlenül fenyegeti, hogy az Unió felelőtlensége miatt rövid távon is elérjük majd a svéd multikultit Ibrahimovicstól és Dr. Albantól a mecsetek százaiig, de a kormányunk ezt a tervet meghiúsítja. Még mielőtt  azon kezdenénk el gondolkodni, hogy hogyan lehet mindezt a lehető legjóindulatúbban értelmezni: ezeket a mondatokat a Jobbikkal kacérkodó, a debreceni befogadóállomás mellett lakó átlagos Fidesz-szavazó háttérismereteinek szintjéből kiindulva érdemes értelmezni. Őt teljesen érthető módon aggasztják az elmúlt hónapok eseményei, viszont – szintén teljesen érthető módon – nem érdeklik az európai migrációs helyzet részletei.  (Az sem véletlen persze, hogy történészként szegény, ennél sokkal jobb sorsra érdemes Pósán Lászlót mint a körzet országgyűlési képviselőjét küldte a párt elővezetni a hat, buszon gesztikuáló fekete-afrikairól szóló, már csak a faji elkülönítés és a tömegközlekedés közös történelme miatt is erős történetet.)

Sokan vannak. Más a kultúrájuk. Idejönnek. Fenyegetik a családunkat. Terroristák. Elveszik a munkát. Nyilván minden rendes xenofób kommunikáció alapköve, hogy ezeket a hívószavakat a címzett egyéniesítés nélkül egyetlen, visszafordíthatatlan folyamatban lássa, ahol ugyanúgy az idegen tömeg része a Földközi-tengerből kimentett kopt keresztény politikai menekült és a párizsi merényletek franciaországi születésű, uniós polgár elkövetője. A már a merényletek utáni kommunikációban is megjelenő (megélhetési) bevándorlás hívószó azonban túl is megy ezen azzal, hogy alkalmazásával a migráció célja is lényegtelenné válik, tehát aki ide jön, az bevándorló, a bevándorló meg itt akar ugye élni. Nem véletlen, hogy azóta is ez a fogalmi keret bomlik ki, a konzultációban a menekült szó például csak abban az összefüggésben szerepel, hogy „a megélhetési bevándorlók törvénytelenül lépik át a határt, és miközben menekültnek állítják be magukat, valójában a szociális juttatásokért és a munkalehetőségért jönnek”.

2. Mennyire durva a migrációs helyzet?

Bár a schengeni csatlakozás óta az, aki bejut Magyarországra, szabadon eljuthat az illegális migráció és a menedékkérők számára egyaránt valódi célpontnak tekinthető nyugat- és észak-európai országokba, de ez önmagában nem hozta vissza a ’90-es évek közepének, azaz a délszláv válság idejének menekülttömegeit. (Nem mintha amúgy nem lenne elvárható egy demokratikus országtól, hogy rövid időszakokra korlátozódó tömeges migrációt kezelni tudjon, ahogy tette ezt Ausztria – majd végül befogadóként tucatnyi Nyugat-Európai és Észak-Amerikai ország – a zöldhatáron át érkezett 175-200 ezer magyarral 1956-ban.) 2008 és 2012 között azonban összesen évi átlag bő ezer menedékkérelmet adtak be hazánkban, ami a már ekkor is többszázezres uniós átlagnak csak a töredéke volt. (Az Eurostat részletes adatsoraiért ide kell kattintani. A beadott menedékkérelmek száma persze sem az érkező menekülők számával, sem az illegális határátlépők számával nem azonos, de egyrészt azért nagyságrendről valós képet ad, másrészt erről vannak összehasonlítható adatsorok, harmadrészt a kormány maga is ezekre a számokra hivatkozik.)

A 2013-ban már megindult emelkedés után az elmúlt fél évben azonban a helyzet erősen megváltozott. A fenti ábrán – amelynek adatai a miniszterelnöki megszólalást is ihlethették – hónapról hónapra láthatjuk a beadott menedékkérelmek számának alakulását Magyarországon, a hagyományosan legtöbb kérelmet fogadó Németországban, Svédországban, Franciaországban és Olaszországban, valamint a hasonló földrajzi helyzetben, azonban – nemzetpolitikai és migrációs politikai szempontból egyaránt sajnos – Schengenen kívül lévő Romániában. (A pontos számokat is tartalmazó interaktív ábráért ide kell klikkelni. A 28 tagállamra vonatkozó összesített szám március hónapra vonatkozóan félrevezető, mivel az a tagállami hatóságok által még nem közölt adatokat nem tartalmazza.)

Tehát a magyar állam egy olyan helyzettel szembesült, ami a korábbi trendekből nem következett, így arra sem a hatóságok, sem a politikusok nem készülhettek fel megfelelően. Így minden olyan felvetés, ami a korábbinál erősebb uniós szerepvállalásról vagy az idegenrendészeti feladatok és kockázatok – leginkább az menedékkérelmek elbírálásának felgyorsításával elősegíthető – hatékonyabb kezeléséről szól, értelmes vita alapja lehet. Ez a helyzet azonban nem évek óta, hanem hónapok óta áll fenn – azon belül is leginkább az elmúlt tél három hónapjában -, így amikor a miniszterelnök ezekre az adatokra hivatkozik, akkor ezt ennek fényében kell értelmezni.

3. Mitől megengedő Brüsszel bevándorlási politikája?

A bevándorlás egészen más minőség, mint a menedékkérés vagy az ország területére való jogellenes belépés – akiből tényleg bevándorló lesz, az általában nem a zöldhatáron érkezik. Így az a szám, hogy hányan érkeznek az országba, keveset mond a tartós népmozgalmi folyamatokról, márpedig a szociális rendszerünket és a munkánkat – bármilyen idegenellenesek vagyunk is – csak azoktól érdemes félteni, akik itt is maradnak. A miniszterelnök szerint mégis a bevándorlók számában, illetve arányában versenyzünk a svédekkel, holott – mint láttuk – „csak” a beadott menedékkérelmek számában. Azt nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a zöldhatáron érkezők nem elsősorban a magyar munkalehetőségekért és a családtámogatásért jöttek (utóbbihoz irreguláris migránsként amúgy sem férnek hozzá még akkor sem, ha feketemunkát valahogy nyelvtudás és papírok nélkül is találnának). Svédországba például már eleve nem tiltott határátlépéssel jönnek a menedékkérők, hanem jellemzően az EU-n belüli mozgás eredményeként, mert ott jóval nagyobb eséllyel kapnak menedékjogot. Ám Svédországban sem a beadott kérelmek, hanem az elfogadott kérelmek nagy száma segíti a bevándorlást: míg nálunk – 2013-as adatok szerint – 0,6% a nem EU-s külföldiek aránya az összlakosságon belül, addig náluk 4 %, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az állampolgárságot szerzett külföldiek aránya hogyan alakul ott és itt.

Brüsszel bevándorlási politikájának viszont az a legfontosabb jellemzője, hogy nincs neki: Párizsnak, Londonnak, Stockholmnak és persze Budapestnek viszont van. Ez egy tisztán a nemzeti szuverenitáson alapuló, annak lényegét jelentő tagállami hatáskör: ahogy elvárjuk, hogy az Unión belül ne nyisson senki vitát arról, hogy helyes dolog-e nyolc év alatt egymillió új magyar állampolgárt megcélozni az egyszerűsített honosítással vagy ahogy a többi tagállam mindenféle jóváhagyása nélkül adunk – a magyar útlevélhez hasonlóan az  unión belüli mozgásra is feljogosító – letelepedési engedélyt azoknak a kínaiaknak, akik megveszik a letelepedési államkötvényt, úgy bizony a franciáknak és a briteknek is a saját ügye, hogy kinek milyen jogosultságokat adnak, és végső soron kit és milyen feltételek mellett fogadnak be például volt gyarmataik lakói közül. Semmi nem akadályozza Magyarországot abban, ha folytatni akarja azt az utat, amin eddig is, évtizedek óta járt: a sok elutasítás miatti kritikák ellenére relatíve kevés teljesített menedékkérelem, összességében is kevés bevándorló, ugyanakkor többségük az állam által is támogatva – például az orosz vagy a kínai közösség tagjaként – klasszikus gazdasági migráns, akik bár nem batyukkal, hanem gyakran business class-on, de egy jobb élet reményében érkeznek.

2010 óta az elmúlt öt évben, a tavalyi év végéig ugyanis 605 kérelmezőnek adott a magyar állam menedékjogot . (Az éves esetszámot és az elutasítási arányt, illetve a többi tagállam hasonló adatsorait itt lehet böngészni: az arányokat torzítja, hogy a legtöbb eljárás megszűnik, mivel a menedékkérő ismeretlen helyre, azaz jó eséllyel valahová Nyugat-Európába távozik) Ez negyedannyi, mint az ugyanennyi idő alatt eladott letelepedési államkötvények száma, a 670 ezer egyszerűsített honosítással pedig nagyságrendileg sem érdemes összevetni. Ez egyébként azt jelenti, hogy kevesebb mint kétezer menekültként elismert személy (2014 végén 1743) él az országban, hozzájuk számolható még valamivel kevesebb oltalmazott (aki ugyan nem menekült, de származási országában életveszély fenyegetné, így nem küldhetjük vissza nemzetközi egyezmény alapján, belőlük tavaly év végén 1130 volt). Azaz háromezer menekülő maradt nálunk tartósan, szemben a tartózkodási engedélyel rendelkezők és a bevándorlási engedélyesek 40-40 ezres, valamint az unión belüli migránsok 100 ezres tömegével. Tehát a volt menedékkérők a hazai lakosság EU-n kívüli külföldi állampolgár 0,6%-ának is csak a töredékét teszik ki, így még egy kisvárost se tudnának elárasztani.

 4. Mennyibe kerülnek nekünk a menekültek? 

A magyar határokra nehezedő nyomás tehát valóban rosszabb helyzetet legfeljebb a menekültek ellátására és a közvetlen rendészeti feladatokban eredményez. Integrációs kihívást azonban nem nagyon okoz, tekintve, hogy sem a most érkezők többsége, sem a magyar állam nem akarja, hogy ebből magyarországi integráció legyen. Mi ugye nem nagyon adunk menedékjogot, az érintettek jelentős része pedig ezt tudja, így inkább megpróbál beljebb jutni az Unióba (nincs fórumshopping, azaz ha itt elbírálják a kérelmet, akkor azt máshol már nem fogják), nem kis részük aztán – ahogy fentebb írtuk – eltűnik az eljárás közben, de közülük aligha maradnak sokan az országban. Másrészt akit valóban az anyagi jólét ígérete vonz, azt a nagyobb anyagi jólét ígérete innen is tovább fogja vonzani. Ennek megfelelően a menekülthullám által okozott kihívás a határsértők összegyűjtésének, a még eljárás alatt lévő menedékkéről ellátásának és a kiutasítás végrehajtásának költségeiben jelenik meg. A kifejezetten menekültekre fordított költségek azonban – mint ahogy a Mandineren színvonalas idegenrendészeti cikksorozatot író Pintér Bence a konzultáció kérdéseit részletesen elemző cikkében rámutatott – a schengeni tagságunk óta erős uniós finanszírozás mellett futnak, az idei költségvetésben például az alábbi ábra szerinti arányban.  Természetesen az idei tervszámok az elmúlt hónapok többszörös költségeit még nem tartalmazzák, de alighanem sokkal esélyesebb harc a többletköltség uniós finanszírozásáért küzdeni, mint egy nem létező uniós bevándorlási politika ellen. Az pedig nagyon sokat elmond a magyar államról, hogy kétszer annyi hazai közpénzt fordítunk a konzultációra, mint a menekültekre.

Frissítés:

Több jogos kritika is érte a hivatkozott számítást, úgyhogy azt az alábbiakkal egészítjük ki:

1. A táblázat csak a schengeni egységes külső határőrizet, és az ehhez kapcsolódó migrációs feladatok finanszírozásában aktív öt uniós alap számait mint a migrációval kapcsolatos célzott kiadásokat tartalmazza a hazai társfinonszírozási összegekkel együtt – utóbbiak összeadásából jött ki a 481 millió forintos összeg. Itt mi is éltünk azzal az egyszerűsítéssel, hogy azt is menekültügyi kiadásnak tekintettük, amit például a határőrizetre vagy a kitoloncolásra költünk: helyesebb azonban migrációs kiadásokról beszélnünk. (A mélyebb fogalmi tisztázáshoz – magunknak is – a Helsinki Bizottság idén frissített fogalmi segédletét ajánljuk.)

2. A táblázat nem tartalmaz ugyanakkor kiadásokat a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) 8,9 milliárdos idei költségvetéséből, mert bár természetesen ennek egy számottevő része is az illegális migránsok és a menekültek érkezésével és tartózkodásával kapcsolatban merül majd fel, de ezeket a költségeket a hivatal többi – állampolgársági és idegenrendészeti – feladatának költségeitől nem különíti el a költségvetés, azaz ezen belül nincs olyan forrás, amit feltétlenül a migránsokra kellene fordítani, és nem mondjuk a bevándoroltak ellenőrzésére vagy a kedvezményes honosításra. Nagyban nehezíti a tisztánlátást, hogy a hivatal honlapján a költségvetési adatok töredékesek. Ám a BÁH-költségvetés – a közzétett legfrissebb (2011-es…) költségvetési beszámoló szerint is teljes egészében a menekültek ellátására költött – „Ellátottak pénzbeli jutatásai” soron szereplő összeget hozzá kellett volna adnunk a hazai oszlophoz. Most meg is tesszük, amúgy pedig reméljük, hogy a Civilek a költségvetésben projekt eredményeként – esetleg a BÁH honlapjának frissítésével – pontos, részletes és mélyebb elemzésre alkalmas számok állnak majd elő arról, hogy mi mennyibe kerül.