Úgy tűnik, ezt látta a Fidesz az egyetlen lehetőségnek arra, hogy egyszerű többséggel nyomja át a plakáttörvényt. A kormánypártok szerint tehát Simicska Lajos akkora nagy zsivány, hogy még ellenzékből is égeti a közpénzt.

Mi vesz rá egy parlamentet arra, hogy olyan törvényt fogadjon el, ami több száz, 99,5%-ban állami fenntartásban vagy tulajdonban álló szervezetnek írja elő, hogy akkor is drágábban szerezzen be valamit, hogyha olcsóbban is megtehetné? Természetesen a 0,5%.

Az előzmények röviden, ha valaki nem követte volna a Lex Csicska, születési nevén a burkolt pártfinanszírozás megakadályozásáról és az átlátható kampányfinanszírozás biztosításáról szóló törvényjavaslat eddigi sorsát. A dolog úgy kezdődött, hogy a kormánypártok 27 évvel és 17 választással a rendszerváltás után felismerték, hogy az nem jól van úgy, hogy egyes pártokkal szimpatizáló gazdasági szereplők piaci ár alatt nyújtott szolgáltatásokkal játsszák ki a pártok támogatására vonatkozó nyilvánossági garanciákat. Mivel azonban ez a felismerés titokzatos okból valamiért most is csak a politikai plakátpiacra korlátozódott, benyújtottak egy nyíltan a Simicska Lajos felületein futó Jobbik-kampányra reagáló  törvényjavaslatot, amely szerint a pártok csak előzetesen közzétett listaáron, azaz egyedi kedvezmények nélkül vehettek volna plakáthelyeket. Ezt a javaslatot a Fidesz maga is kétharmadosnak tekintette, arra figyelemmel, hogy a pártok működését és gazdálkodását érinti.

A szükséges többség viszont elsőre annak ellenére nem lett meg, hogy a törvényjavaslatot előterjesztő frakciók – részben saját kútfőből, részben az ellenzéki javaslatok egyes elemeinek átvételével – egy kisebb párt- és kampányfinanszírozási csomagot építettek a listaárazás mellé. A múlt hét közepén leszavazott módosító javaslat legjelentősebb eleme a pártok és a kormány szabadtéri plakátokon folytatott, a választói akarat befolyásolására irányuló, kampányidőszakon kívüli  kampányok tilalma volt. Az egyszerű többséggel is elfogadható technikai rendelkezéseivel, csonkként megszavazott törvényszöveg elnöki vétó nyomán jutott vissza teremtőihez, a kormánypártok pedig a mai rendkívüli ülés összehívásával emelték tovább a téma jelentőségét.

Amikor pedig a szocialisták által előkészített módosító, a törvényt tovább bővítő javaslat politikai okból bukni látszott, a Fidesz elhatározta, hogy újrakezdi az egészet a kályhától, de ezúttal az ellenzék nélkül. Ezt tükrözi legalábbis a Törvényalkotási Bizottságnak az ügyet előkészítő ülésére érkezett kormánypárti kezdeményezés, ami tartalmilag visszatér a benyújtott törvényjavaslathoz, de eközben „felesíti” a törvényt: a cím semleges lesz, a kampányfinanszírozást elfelejtjük, a politikai párt szót pedig még csak véletlenül sem írjuk le.

A javaslat tehát ismét a listaár előírására szűkül, ez azonban már nem a pártok, hanem a „költségvetési törvényben nevesített és támogatásban részesített költségvetési szervek és jogi személyek” plakátjaira vonatkozik, aminek egyetlen oka az, hogy így nem közvetlenül a pártok működését szabályozza, így a kormánypártok szerint egyszerű többséggel is elfogadható. Ez az egyébként ügyes trükk azonban nincs ingyen.

Egyrészt, bár ezt nehezen lehetett volna elkerülni, egy ponton azért mégiscsak beleakad a kétharmados szabályokba a javaslat. A párttörvény sarkalatos szabálya ugyanis megtiltja, hogy államigazgatási szervek pártok pénzügyeit vagy gazdálkodását ellenőrizzék, míg a módosító javaslat szerint az árazási szabályok betartását egy kormány által kijelölt hatóság ellenőrizné. Ez a szabály így a párttörvény burkolt módosítása, amihez a következetes alkotmánybírósági gyakorlat szerint kétharmados többségre lenne szükség.

Másrészt a javasolt új szabály csak a költségvetési támogatásban részesülő pártokra, vagyis a jelenlegi állapot szerint a Fideszre, az MSZP-re, a Jobbikra, az LMP-re, a DK-ra, az Együttre, a PM-re és Fodor Gábor pártjára vonatkozik – a Momentumra, a Kétfarkú Kutya Pártra vagy a számolatlan sokaságú kamupártokra nem. Ez a megkülönböztetés nyilvánvalóan hatással lehet a pártok közötti versenyre, amire pedig csak nagyon alapos indokkal ad lehetőséget az alkotmányjogi dogmatika. A megkülönböztetésnek ráadásul a közpénzből való támogatás két okból sem lehet észszerű indoka. Egyfelől éppenhogy drágítja a pártok számára a plakáthelyek bérlését, vagyis a közpénzzelé való hatékonyabb gazdálkodáűst éppenhogy nem szolgálja a javaslat. Másfelől ez az indok nem szolgálhat alapjául annak, hogy a pártok a magánadományokból annyiért hirdessenek, amennyiért csak akarnak.

A legfontosabbat hagytuk a végére: a központi költségvetés az 1%-osnál jobb eredménnyel állami támogatásra jogosult pártok mellett több száz szervet, minisztériumokat, a kormánytól független állami szerveket, hivatalokat, sőt, gazdasági társaságokat is nevesít: mindenki listaár alapján vehet csak plakáthelyet és minden hirdetési szerződését köteles lesz a hatósági ellenőrzésre küldözgetni, akinek a törvény közvetlen támogatást biztosított.

A listaár alkalmazása alól ugyan a nyílt közbeszerzési eljárásban kialakult alacsonyabb áron történő szerződés kivételt jelent, de ez semmit nem von le az intézkedés lenyűgöző értelmetlenségéből. Két hete még úgy volt, hogy megtiltjuk a párt- és állami plakátok kihelyezését kampányidőszakon kívül. Most ezzel szemben egy kicsit szélesebb körben mégis inkább megszüntetjük ebben a szegmensben az árversenyt. Tesszük mindezt úgy, hogy a törvényszöveg a közpénzekkel való felelős gazdálkodásra hivatkozik.

A listaár kötelező alkalmazása ugyanis hiába jó az illegális pártfinanszírozás ellen, az állam torz és pazarló kommunikációs költéseinek problémáját csak súlyosabbá teszi. Könnyen belátható módon a pártok esetében a listaár rejtett és titkolt pártfinanszírozási utakat tud lezárni. Ugyanez az intézkedés viszont a Nemzeti Kommunikációs Hivatal vagy mondjuk a szintén a törvény hatálya alá tartozó Paks II Zrt. esetében viszont egy éppen ellenkező irányú pénzmozgással találkozik: az, hogy a piaci szereplők azzal akarnák lekenyerezni az államot, hogy olcsóbban adnak neki plakátokat, körülbelül annyira élő probléma, mint a közbeszerzések esetében az alulszámlázás vagy az adózás esetében a túlfizetés.

Az állami kommunikációs költéseket éppen azért kellene korlátok közé szorítani, hogy beszerzésük során piaci körülmények között minél alacsonyabb árak alakuljanak ki, a költések pedig átláthatóak legyenek. Mivel a törvény e két cél közül az egyiket kifejezetten akadályozza, a másikat pedig nem segíti, valójában az amúgy jelentős korlátozás inkább árt az állami hirdetési költéseknek a politikai és a plakátpiacot is torzító hatásai szempontjából. Egyszerűbben fogalmazva: akinél az állam hirdetni szeret, annak megint egy kicsivel jobb lesz.