Bezárás
alkotmányjog

Temérdek női vezető, egyenlő bérek – ilyen az állami szférában sincs

Vitának ugyan nem neveznénk, ami a nők és a nőnap szerepéről Papp Réka Kinga nőnapi posztja, illetve Stumpf András erre adott válasza kapcsán zajlik a napokban, de – a szerzők, és persze főképp a rájuk adott reakciók minden leegyszerűsítése és mások szempontjaira való érzéketlensége ellenére – még így is százszor több értelme van ennek, mint a pártelnöki vagy minisztériumi nőnapi köszöntéseknek, esetleg a munkahelyi szervezett virágvásárlásoknak. Stumpf ráadásul írt egy nagyon érdekes, ám sajnos teljesen alaptalan állítássort a nők helyzetéről az államigazgatásban, ami szerintünk fontosabb téma annál, hogy elintézzük egy Vida Ildikóra hivatkozással.   

Stumpf András a következőket írja:

“A rosszabbul fizetett nők témája is jogos akkor, amikor ugyanazért a munkáért kevesebbet kapnak, mint egy férfi − ez tényleg felháborító. De hol is van ilyen? A közalkalmazotti bértáblában (s nyilván az állami szektor az, amelyben az állam a legtöbbet tudja tenni) nem látok olyat, hogy női fizu, pasi fizu. Egyenlőség van. Az államigazgatás pedig tele van vezető pozícióban lévő asszonyokkal. Tudás, rátermettség, kapcsolati háló − ezek szoktak szerepet játszani, nem a nem. Vagy Vida Ildikó férfi tán? A temérdek osztályvezető, főosztályvezető, kabinetfőnök… Hadd ne soroljam őket név szerint.”

Nem kötelező problémának látni, hogy a nők alul vannak reprezentálva a közigazgatás kulcspozícióiban, illetve kevesebbet keresnek, mint a fériak, de ezt tagadni elég nagyfokú tudatlanságra vall. A közigazgatás egészére, illetve azon belül a kormány által irányított államigazgatásra is igaz ugyanis, hogy annak ellenére alacsony a női vezetők aránya, hogy összességében a közhivatalnoki kar nagyon erősen elnőiesedett. Ennek okait itt meg sem próbáljuk részletesen feltárni, de nyilván kulcsfontosságú, hogy a közgazgatásban a vezetői kinevezés a rendszer működéséből fakadóan éppen azt a viszonylagos kiszámíthatóságot szünteti meg munkaidőbeosztási és egszisztenciális biztonsági szempontból egyaránt, amit nők közszolgálati karriere kapcsán amúgy sokan döntő szempontként emlegetnek. Ugyanakkor látni kell, hogy amit a fenti idézetben Stumpf eredményként prezentál, amögött valójában egy komoly rendszerproblémát találunk: ha a beosztottak kértharmada bármilyen okból jóval kisebb arányban tud vagy akar részt venni a vezetői posztokért vívott versenyben, akkor az bizony – a feminizmus támogatásától vagy elutasításától függetlenül – olyan szakmai kontraszelekcióhoz vezet, ami a kiemelkedő teljesítményekben amúgy sem minden területen dúskáló közszférát komolyan vissza tudja vetni.

Egyszerűen nem igaz ugyanis, hogy az államigazgatás tele lenne vezető pozíciókban lévő nőkkel. A miniszterek közt nincs nő, az államtitkárok között 47:6, a helyettes államtitkárok közt 79:22 a férfi-nő arány, pedig utóbbi már elvileg tisztán szakmai szint. Nagyjából eddig tartanak a központi államigazgatásban a döntéshozó pozíciók, ezalatt már szinte mindenki végrehajt, akár ügyintéző, akár szakmai középvezető, akár a politikai stáb tagja. Ez nem azt jelenti, hogy egy szakmai főosztály vagy egy miniszteri vagy államtitkári kabinet vezetése ne lenne fontos megbízatás, csak ezek már nem az államigazgatás vezetői, hanem a középvezőti pozíciói.

Persze a “temérdek” osztályvezető, főosztáyvezető, kabinetfőnök képe azért alakul ki Stumpfban, mert ezek a szintek valóban kiegyenlítettebbek. Ám azt is érdemes megnézni, hogy milyen szervezeti egységeket vezetnek tipikusan nők – a szervezet feladatkörétől és belső hagyományaitól függetlenül lényegében majnem mindenhol: a sajtót és a protokollt, az ügyfélszolgálatot, az iratkezelést, a humánpolitikát – azaz a funkcionális szervezeti egységeket. Ha csak azt néznénk, hogy melyek azok a szakpolitikai posztok, amelyekért erősebb a verseny és amelyekben a precíz adminisztráción kívül összetettebb a vezetői elvárás, akkor ott is ugyanaz a 20% körüli vagy annál egy kicsivel magasabb arány tér vissza nagyjából, mint a helyettes államtitkároknál.

Önmagukban persze ezek a számok nem bizonyítják az üvegplafon meglétét, és persze nyugodtan gondolhatja ezt valaki a női államigazgatási vezetők számát értékelhetetlenül kevésnek és temérdeknek is, attól függően, hogy mit tart kívánatosnak. Azonban a teljes képhez hozzátartozik, hogy ügyintézői szinten már régóta masszív nőtöbblet van a minisztériumokban is, nemcsak a közigazgatás egészében (ahol a foglalkoztatottak durván háromnegyede nő). Az elmúlt néhány év új belépői között (akikből a Fidesz a bizalmi posztokra rekrutált ott, ahol nem volt politikai embere) pedig még nagyobb többségben vannak a nők. Itt elérhető például az utóbbi pár hónap összes NGM-es kinevezése – hétoldalas névsor apróbetűvel, ránézésre kb. minden ötödik férfi köztük. 

Tehát a központi közigazgatásban ma jellemzően nők végzik az érdemi munkát, akiket jellemzően férfiak vezetnek. Az arányok azonban ezen belül is meglehetősen szélsőségesek: általában legalább kétszer annyi a női beosztott, de negyed-ötödannyi a női vezető, mint a férfi. Volt ez így, ebben az arányban az iskolákban vagy a bíróságokon is, nyilván fog ez lassan, önmagában a belső demográfiai folyamatok miatt is valamelyest változni, de a “temérdek” női vezetőre hivatkozni nagyon-nagyon nagy butaság. A női vezetők és a női beosztottak aránya közötti feltűnő eltérés ugyanis ma pont, hogy mindennél erősebb jele annak, hogy a nők többsége számára az államigazgatási karriercsúcs jóval alacsonyabban érhető csak el.

A bértáblával nagyon hasonló a helyezet, és nem csak azért, mert Stumpf – valószínűleg keverve a közalkalmazottakat a közszolgálati tisztviselőkkel – pont arra a közalkalmazotti bértáblára hivatkozik, ami felfelé amúgy is nyitott. Az ugyanis, hogy ki lép előre, illetve kinek lesz kompetitív a bérezése, soha nem a bértáblán múlt, hiába van elvileg karrierrendszer az államigazgatásban. Emellett ráadásul az elmúlt években a közigazgatási vezetők mozgástere megnőtt, a bértábla még inkább csak indikatívnak mondható. az eltérítések eleve komoly mozgásteret jelentenek (akkorát biztos, hogy helyreállítható legyen a férfi-női fizetési szakadék), de a címadományozások, vezetői kinevezések ugyanúgy díjaznak a rátermettségen és – ahogy a szerző írja – “a kapcsolati hálón”  kívüli tényezőket is, például azt, hogy a közszolga bent ül-e egész nap vagy mennie kell a gyerekért, várható-e hogy elmegy szülni. Emellett a magyar közigazgatás ebben a tekintetben a szenioritás feltétlen tiszteletére és a konfliktuskerülésre épül, azaz aki eleve többet keres vezetőként, szakmai tanácsadóként, stb., az többet is fog kapni azokon az ágakon is, ahol elvileg a teljesítményt értékelik. Ezek az emberek pedig az összes foglalkoztatotthoz viszonyítva jóval kisebb arányban nők, mint férfiak.

A bértábláknak persze valóban van korlátozó hatása a fizetési szakadékra: Lovász Anna 2013-as tanulmánya alapján – amely a KSH bértarifa adatbázisa alapján számolt a közszféra egészére – a megmagyarázatlan bérkülönbségnek a magánszférában becsült értéke 12 és 17 százalék közötti, míg a közszférában körülbelül 7-8 százalékponttal alacsonyabb, ám létezik és számottevő mértékű.

Tehát a magyar közigazgatás speciel nem egy jó példa arra, hogy ott aztán férfi-női esélyegyenlőség van. Még akkor sem, ha a NAV-elnökök 100%-a nő.

(A kép Vona Gábor Jobbik-elnök Facebook-profiljáról származik.)

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom