Bezárás
alkotmányjog

Október 12.: amiről még döntenünk kell

Az önkormányzatok jelentősége és főképp a hatékony önkormányzás fontossága leértékelődött, azonban még így sem csak a pártok számára van tétje a helyhatósági választásoknak: gyengék ugyan az önkormányzatok, ám legszegényebb honfitársaink mára lényegében kizárólag bennük bízhatnak.

Szűkebb feladatkörrel és korlátozott függetlenséggel, változó választási rendszerben és hosszabb időre választunk önkormányzati képviselőket és polgármestereket most, mint négy éve. Az önkormányzati rendszer olyan alapvető átalakuláson esett át, hogy érdemes számba vennünk a legfontosabb változásokat.

Változott a rendszer, pofára esni nem kell

A kormánypártok előbb – az önkormányzati képviselők számát csökkentve és a választási rendszer többségi jellegét azért megerősítve – kivárták a négy évvel ezelőtti választást, és csak aztán nyúltak hozzá az amúgy már régóta jelentős átalakításra érett önkormányzati rendszerhez. Mint erről már többször írtunk, a közjogi rendszer átalakításának heve itt – nyilván nem függetlenül attól, hogy a legtöbb önkormányzatban baráti kezek kapaszkodtak a székekbe – megtört, valójában az önkormányzatok jogállásával csak felszíni változtatások történtek.

Hiába kapott ugyanis meg a kormány az önkormányzatok törvényességi felügyeletével a meg nem alkotott aktusok pótlásáig mindent, amire a belügy- és önkormányzati miniszterek az azt megelőző húsz évben áhítoztak, azaz hiába szűkült jelentősen a közjogi önállóság, hogyha ez nem jár azzal, hogy a felügyeleti lépéseket a polgár ki tudná kényszeríteni. Így lett aztán a törvényességi ellenőrzésből lett felügyelet legfontosabb törvénye az, hogy ha a (helyi politikai kinevezett) kormánymegbízott jóban van a polgármesterrel, akkor a kormányhivatalt külső erő nemigen képes rászorítani arra, hogy érdemi ügyekben éljen is az amúgy szélesre szabott jogköreivel. Valójában tehát alapvető változást az alkotmányos helyzet részleges átalakulása önmagában nem hozott volna.

Ugyanígy a korábbi atomizált rendszer jogos kritikáján alapuló, de messzire nem jutó átalakítás lett a kétezer fő alatti települések közös hivatalba terelése. Ennek pozitív hatékonysági hozadéka nem tagadható, de a helyi ellentétek a közösködés optimális formájának– alapvetően az önkormányzatokra bízott – megtalálását sokhelyütt akadályozták. Mindenesetre 2011-ben, már az új önkormányzati törvény után úgy álltunk, hogy a továbbra is bő háromezer önkormányzatnak a feladatok hatékony ellátását akadályozó szétaprózottságával és az együttműködés nehézségeivel szemben az állam nem nagyon tett semmit.

A választási rendszerben sincs érdemi változás azon túl, hogy a jelöltállítás az országgyűlési választásokhoz hasonlóan itt is jóval könnyebbé vált, illetve hogy  a fővárosi közgyűlés eddigi közvetlen és arányos választása helyébe a gyanúsan működésképtelen, szándékosan egymást blokkoló hatalmi központokat létrehozó kerületi polgármesterekből álló közgyűlés jöhet majd.

A legfontosabb változás így az önkormányzati rendszert érintően így érdekes módon egy olyan lépés marad, ami az országgyűlési képviselők jogállására vonatkozik. Azzal ugyanis, hogy tavasz óta – a hivatalban lévő polgármesterekre vonatkozó átmeneti szabállyal – az országgyűlési képviselői megbízatás nagyon helyesen főállású lett, megváltozott a polgármesteri tisztség politikai súlya és értéke. Hogy a sokciklusos képviselő-polgármester politikusok egyeduralma helyett milyen hatalmi rendszer alakul majd ki, azt nehéz előre jelezni, de az biztos, hogy az összeférhetetlenségi szigorítás változást hoz a helyi hatalmi viszonyokban.

Búcsú az intézményektől

Ekkor azonban megjöttek a járások és a tankerületek, és alapvetően szűkítették le azt a pályát, ahol az önkormányzatok politikusai vívják hatalmi harcukat. Mert hiába maradt érintetlen a településrendezésről a helyi közutak fenntartásáig, a helyi közlekedéstől a köztemetők fenntartásáig, a szociális segélyezéstől az óvodák és a szakrendelők fenntartásáig sok fontos önkormányzati ügy, hogyha a most véget ért ciklusban az önkormányzatok eddig legfontosabbnak tartott intézményeiket és a hivatali személyzetük jelentős részét veszették el.

Az alap- és a középfokú oktatás, illetve az önkormányzati kórházak államosításában nyilván vannak lehetőségek is (pl. olcsóbb beszerzések, következetesebb szakpolitikai irányítás, könnyebben összehangolható fejlesztések), de eddig az EMMI ezzel foglalkozó háttérintézményei még a központosítással járó káosszal sem igazán tudtak megküzdeni. Az alulfinanszírozást tehát egyelőre az alulfinanszírozás és a káosz kombinációja váltotta fel. Viszont eddig legalább a felelősségi és hatalmi viszonyok átláthatóak voltak: egy középváros önkormányzata a helyi viszonyokba ágyazva, a helyi elitgimnáziumba járatott gyerekei útján szerzett tapasztalatai alapján tudott egy igazgatói pályázatról dönteni, míg most a KLIK-es rendszerben már anélkül lehet a havert benyomni egy iskola élére, hogy a döntést arccal vállalná bárki a helyi közösség előtt. Ennél is komolyabb lehet a sokk a kistelepüléseken, ahol a szűk értelmiségi elit (képviselő-testület = tanári kar) eddig önmagát igazgatta – ennek minden hátrányával és előnyével együtt.

Az önkormányzatok hivatalai ugyan a tanácsrendszer romjain a rendszerváltáskor csak jobb híján lettek egyben az állam alsószintű igazgatási szervei is, de húsz éve alatt sok ezer helyi köztisztviselő egzisztenciája épült arra, hogy államigazgatósági hatósági ügyekkel is foglalkozik a polgármesteri hivatalban. Az állam alsószintű igazgatási szerveként létrejövő járás, illetve a kormányhivatal aztán 2012 elejével mindent vitt, amiben az állam bármi fantáziát látott. A mozgás iránya itt helyesnek tűnik, azonban ember legyen a talpán, aki bármi rendszert lát abban, hogy mi maradt az önkormányzatoknál. Például maradt az építésügy és a kereskedelmi engedélyezés, azaz a két leginkább korrupcióval fertőzött ügycsoport, mentek viszont a helyi közbiztonság fenntartásához kapcsolódó szabálysértési ügyek.

A változást talán legjobban a számok fejezik ki: a legnagyobb, egységes önkormányzattal rendelkező magyar város, Debrecen költségvetési főösszege 2011-ben még 45,3 milliárd forint, 2013-ban már csak 31,3 milliárd forint. A fővárosi önkormányzat költségvetése 2011-ben még 503 milliárd forint volt (55 milliárdos hiánnyal), 2013-ban már csak 332 milliárd forint (64 milliárdos hiány mellett). Az állam önkormányzati alrendszere tehát érezhetően kisebb lett.

Igazán extrém helyzetet az önkormányzati feladatok megrostálása a komoly súllyal már 2010 előtt sem rendelkező megyei önkormányzatoknál okozott: a megyéknek ugyanis a megyei oktatási és egészségügyi intézmények államosításával lényegében semmilyen értékelhető feladata nem maradt. Az önkormányzati törvényben annyi maradt róluk, hogy „területfejlesztési, vidékfejlesztési, területrendezési, valamint koordinációs feladatokat” látnak el, amiből az első kettőt valójában mindig is az állam csinálta, a negyedik konkrét feladatként alig jelent valamit, a területrendezés meg ugyan fontos, de mit csináljanak a képviselők az év fennmaradó 364 napján? Tavaly például a borsodi és a szabolcsi megyei közgyűlés egyaránt hat-hat ülést tartott, de ha a saját szervezetre vonatkozó ügyekkel és különböző beszámolókkal tömött napirendekre nézzük, akkor láthatjuk, hogy még ennél is kevesebb találkozásból is lehozhatták volna ugyanezt. Ennél azért még egy zsákfalu önkormányzatát is gyakrabban rántja össze a körjegyző.

A költségvetési számok itt is beszédesek: a BAZ megyei önkormányzat 2011-es költségvetési főösszege például még 38,4 milliárd forint volt. A tavalyi adat 328 millió (!) forint, amiből 260 millió el is ment a képviselők és az adminisztráció díjazására. Ebben e helyzetben nagyon nehezen védhető, hogy megyei önkormányzatok egyáltalán még vannak. Ám a tényleges munka alól felszabaduló több száz káderével úgy tűnik, nem volt jobb terve a Fidesznek, minthogy meghagyja őket ülni a jelentőségüket vesztett pozíciókban.

Ingyenebéd

Az önkormányzati feladatok szűkítése a korábbi önkormányzati adósságok kérdését is mindenképpen felvetette volna, így az önkormányzati adósságok kormányzati átvállalásának időzítése kifejezetten szerencsés. Az azonban, hogy a kormány több lépcsőben végül a teljes, 1200 milliárd forintot meghaladó önkormányzati adósságállományt átvállalta, természetesen nincs ingyen.

Az természetesen helyes, hogy az egyszeri adósságrendezéshez kapcsolódnak az új önkormányzati törvény újabb eladósodást gátló szabályai. Az azonban már az önkormányzás lényegét érintő probléma, hogy ezek a garanciák normatív korlátok helyett a mindenkori kormányra bízzák annak eldöntését, hogy melyik önkormányzat vehet fel mostantól hitelt – igaz, már csak fejlesztési célra, de hát az eddigi adósságok is jellemzően beruházásokból származtak.

Az igazán fontos üzenet az adósságrendezés megvalósult módjával azonban ennél mélyebben hat: az önkormányzatok ugyanis előéletüktől, a felhalmozott adósság mértékétől függetlenül jutottak most vissza ugyanabba a helyzetbe. A feszes költségvetési gazdálkodást folytató települések politikusai így ma okkal érezhetik kellemetlenül magukat a lazábban gazdálkodó szomszédvárak átvállalt adósságból épült presztízsberuházásaira gondolva. Természetesen a központi költségvetés vagy az állami fejlesztési politika tekintetbe vehetné e történelmi előzményeket a jövőbeli döntéseknél, de aligha lesz ez igazán fontos szempont.

Szegénység, korrupció és a magyar politika jövője

A leírtak alapján úgy tűnhet, hogy akár még bajban is lehetünk, ha össze kell szedni, hogy a kialakult politikai kínálat mellett miért fontos mégis megint elmenni szavazni. Ennek a választásnak azonban szerintünk legalább három szempontból továbbra is komoly tétje van. Talán még nagyobb is, mint önkormányzati választásnak eddig bármikor.

1. A helyhatósági választás fontos a pártoknak, tehát fontos a választóknak is. Önmagában a helyi önkormányzás súlya, mint láttuk, nem indokolná, hogy a kormánypártok az őszi választást prioritásként kezeljék. Márpedig a tavaszihoz hasonló kormányzati plakátkampány, de legfőképp a konfliktusos szabályozási lépések október 12. utánra tolása (ezzel tulajdonképpen egy közel egyéves törvényalkotási üresjárat vállalása) arra utal, hogy a minél jobb szereplés a Fidesz igen fontos célja. A tét persze a jövő meghatározó politikusainak és kádereinek egyaránt fontos gyakorlóterepet adó pozíciók és az ezekkel járó erőforrások megtartása, de legalább ennyire fontos a kormányoldal számára a győzelmi sorozat teljessé tétele, az alternatíva hiányának demonstrálása is. Ugyanezért kellene fontosnak lennie az önkormányzati választásnak az ellenzék számára is: egy ellenzéki párt kormányképességet demonstrálni és építeni is elsősorban önkormányzati pozíciók megszerzésével tudna a jelenlegi politikai és választójogi környezetben.

2. Aki kicsiben nem tesz a korrupció ellen, az a nagyot is megérdemli.  Az önkormányzatok ugyan valószínűleg nem sokkal korruptabbak, mint az állami szféra, de nem tudnak annyira profik lenni, hogy ne látsszon, hogy mit csinálnak. A jó öreg belterületté nyilvánítás vagy önkormányzatiingatlan-értékesítés sok magyar politikusnak és politikai háttérembernek kellett az első százmillióhoz, de megvan az a fránya szokásuk, hogy a helyiek tudnak róla, így sokkal nagyobb az esély a lebukásra is. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtized kevés bizonyított, ne adj’ isten elítélésig is eljutott korrupciós ügyének többsége helyi ügy. Ebből következően viszonylag sok olyan választó van, aki szavazatával foglalhat állást arról, hogy a korrupció milyen szintjét tartja elfogadhatónak a számára szimpatikus párttól vagy jelölttől. Márpedig ha a pártok azt látják, hogy nincs szavazatokban mérhető hatása ezeknek az ügyeknek helyi szinten, akkor nem nehéz kitalálni, hogy milyen következtetést vonnak le ebből.

3. Aki szegény, annak csak az önkormányzat marad. Az elmúlt négy évben a legszegényebbeknek alanyi jogon nyújtott állami támogatások leépítése mellett a szociálpolitika másik kitapintható trendje a szociális problémák kezelésének önkormányzatokra tolása volt. A szociális ellátás és a segélyezés eddig is önkormányzati feladat volt, de mára eljutottunk oda, hogy egy nyomortelepen élőnek, egy hajléktalannak, egy tartós munkanélkülinek, egy kilakoltatás előtt álló hiteladósnak vagy egy szociális konyhára kényszerülő nyugdíjasnak már tényleg csak az jut szociális alapon a közjavakból, amit az önkormányzat ad neki.

Az önkormányzatok Érpataktól Cserdiig rendkívül változatos válaszokat adnak a mélyszegénységgel és a leszakadó társadalmi rétegekkel kapcsolatos problémákra.  Egy kettészakadó társadalomban ezeknek a sajnálatosan bővülő csoportoknak a sorsát alapvetően befolyásolja, hogy az önkormányzat törődik-e a szegényeivel, és ha igen, akkor hogyan. A közmunkásai a betont kapálják vagy a polgármester erdejét takarítják-e, vagy olyasmit csinálnak, aminek majd a nyílt munkaerőpiacon is hasznát vehetik majd? A bűnmegelőzésből csak közterületi kamerarendszer és lakossági hevederzár-pályázatra jut-e, vagy esetleg a megélhetési bűnözés társadalmi újratermelése elleni társadalmi programokra is? A hajléktalant a szomszéd kerületbe zavarják át vagy a hajléktalanszállót fejlesztik? Ételt osztanak vagy alanyi jogon küldenek választási évben Erzsébet-utalványt a nyugdíjasoknak? Hogyha az önkormányzás valós társadalmi hatásait nézzük, akkor ezeknek kellene a választás legfontosabb kérdéseinek lenniük.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom